Grúzia története

A Shulaveri-Shomu kultúra, amely az időszámításunk előtti 7. évezred végétől a Kr.e. 5. évezred elejéig virágzott, ^[1] egy korai neolitikus/eneolitikus ^[2] civilizáció volt, amelynek középpontjában a mai modern Grúziát, Azerbajdzsánt , Örményországot és a vidék egyes részeit felölelő régió áll. Irán északi része.Ez a kultúra a mezőgazdaság és az állatok háziasítása terén elért jelentős előrelépéseiről ismert, ^[3] így a Kaukázusban a letelepedett gazdálkodó társaságok egyik legkorábbi példája.A Shulaveri-Shomu lelőhelyekről származó régészeti leletek egy elsősorban a mezőgazdaságtól függő társadalmat tárnak fel, amelyet a gabonatermesztés és a háziasított állatok, például kecskék, juhok, tehenek, sertések és kutyák tenyésztése jellemez a legkorábbi fázisaitól kezdve.^[4] Ezek a háziasított fajok azt sugallják, hogy a vadászatról-gyűjtésről a földművelésre és az állattenyésztésre, mint gazdaságuk fő támaszára váltanak.Ezenkívül a Shulaveri-Shomu nép kifejlesztette a régió legkorábbi vízgazdálkodási rendszereit, beleértve az öntözőcsatornákat, hogy támogassa mezőgazdasági tevékenységét.E fejlemények ellenére a vadászat és a halászat továbbra is szerepet játszott létfenntartási stratégiájukban, bár kisebb mértékben, mint a gazdálkodás és az állattenyésztés.A Shulaveri-Shomu települések a Kura folyó középső részén, az Ararat-völgyön és a Nakhchivan-síkságon koncentrálódnak.Ezek a közösségek jellemzően az összefüggő településtörmelékek rétegeiből kialakított mesterséges halmok, úgynevezett tellek voltak.A legtöbb település három-öt, általában 1 hektár alatti, több tucat-száz embert ellátó faluból állt.A figyelemre méltó kivételek, mint például a Khramis Didi Gora, 4 vagy 5 hektárig terjedt, és valószínűleg több ezer lakosnak ad otthont.Néhány Shulaveri-Shomu települést árkokkal erősítettek meg, amelyek védelmi vagy rituális célokat szolgálhattak.Ezeken a településeken belül az építészet különféle formájú – körkörös, ovális vagy félovális – vályogtégla épületekből és kupolás tetőkből állt.Ezek az építmények elsősorban földszintesek és egyterűek voltak, a nagyobb épületek (2-5 méter átmérőjű) lakóterek, a kisebbek (1-2 méter átmérőjűek) tárolásra szolgáltak.A bejáratok jellemzően keskeny ajtók voltak, és néhány padlót vörös okkerrel festettek.A tetőtéri égéstermékek fényt és szellőzést biztosítottak, a gabona vagy a szerszámok tárolására gyakoriak voltak a kis, félig földalatti agyagtárolók.Kezdetben a Shulaveri-Shomu közösségeknek kevés kerámiaedényük volt, amelyeket Mezopotámiából importáltak, mígnem ie 5800 körül megkezdődött a helyi gyártás.A kultúra műtárgyai közé tartoznak a kézzel készített, vésett díszítésű kerámiák, obszidián pengék, sírok, kaparók, valamint csontból és agancsból készült szerszámok.A régészeti ásatások során fémtárgyakat és növénymaradványokat, például búzát, árpát és szőlőt, valamint sertés-, kecske-, kutya- és szarvasmarhafélékből származó állati csontokat is feltártak, ami egy változatos létfenntartási stratégiát illusztrál, amelyet új mezőgazdasági gyakorlatok egészítenek ki.Korai borkészítésA Georgiai Köztársaság délkeleti részén található Shulaveri régióban, különösen Gadachrili Gora közelében, Imiri falu közelében, a régészek feltárták a háziasított szőlő legkorábbi bizonyítékait, amelyek körülbelül ie 6000-ből származnak.^[5] A korai borkészítési gyakorlatokat alátámasztó további bizonyítékok a Shulaveri-Shomu különböző helyszínein található, nagy kapacitású kerámiaedényekben található szerves maradványok kémiai elemzéséből származnak.Ezeket az edényeket, amelyek az időszámításunk előtti hatodik évezred elejére nyúlnak vissza, úgy tartják, hogy a bor erjesztésére, érlelésére és tálalására használták.Ez a felfedezés nemcsak a kultúrán belüli kerámiagyártás fejlett szintjét emeli ki, hanem a régiót a közel-keleti bortermelés egyik legkorábbi ismert központjaként is megalapozza.^[6]

A Trialeti-Vanadzor kultúra az ie 3. évezred végén és 2. évezred elején virágzott, ^[7] Grúziában a Trialeti régióban és az örményországi Vanadzor környékén.A tudósok felvetették, hogy ez a kultúra nyelvi és kulturális vonatkozásait tekintve indoeurópai lehetett.^[8]Ez a kultúra számos jelentős fejlesztésről és kulturális gyakorlatról ismert.A hamvasztás általános temetkezési gyakorlattá vált, ami a halálhoz és a túlvilághoz kapcsolódó rituálék fejlődését jelzi.A festett kerámia megjelenése ebben az időszakban a művészi kifejezések és kézműves technikák fejlődését sugallja.Emellett a kohászatban is elmozdulás következett be, mivel az ónalapú bronz vált uralkodóvá, ami technológiai előrelépést jelent a szerszám- és fegyvergyártásban.A Trialeti-Vanadzor kultúra is figyelemreméltó fokú kapcsolódást mutatott a Közel-Kelet más régióival, amit az anyagi kultúra hasonlóságai is bizonyítanak.Például egy Trialetiben talált üst feltűnő hasonlóságot mutat a görögországi mükénéi 4. aknasírban felfedezett üsttel, ami bizonyos szintű érintkezésre vagy közös hatásokra utal e távoli régiók között.Továbbá úgy vélik, hogy ez a kultúra az Lchashen-Metsamor kultúrává fejlődött, és valószínűleg hozzájárult a hettita szövegekben említett Hayasa-Azzi konföderáció, valamint az asszírok által említett Mushki kialakulásához.

A neolitikumtól a vaskorig átívelő kolchi kultúra Nyugat-Georgia területén összpontosult, különösen a történelmi Colchis régióban.Ez a kultúra protokolchi (i.e. 2700–1600) és ókori kolchi (i.e. 1600–700) időszakra oszlik.A fejlett bronzgyártásról és kézművességről ismert, számos réz- és bronztárgyat fedeztek fel sírokban olyan régiókban, mint Abházia, a Sukhumi hegyi komplexumok, a Racha-felföld és a Kolcsi-síkság.A kolchi kultúra utolsó szakaszaiban, nagyjából az ie 8-6. században váltak általánossá a kollektív sírok, amelyekben a külkereskedelemre utaló bronztárgyak voltak.Ebben a korszakban a fegyverek és mezőgazdasági szerszámok gyártása is megnövekedett, a rézbányászat bizonyítékai mellett Racsában, Abháziában, Szvanetiban és Adjarában.A kolchiaiak a modern nyugati grúzok őseinek számítanak, beleértve az olyan csoportokat, mint a megrelek, a lazok és a szvánok.

A colchi kultúra, egy kiemelkedő bronzkori civilizáció, a Fekete-tenger keleti régiójában helyezkedett el, és a középső bronzkorban alakult ki.Szorosan kapcsolódott a szomszédos kobani kultúrához.Az időszámításunk előtti második évezred végére Colchison belül egyes területek jelentős városfejlesztésen mentek keresztül.A késő bronzkorban, az időszámításunk előtti tizenötödik-nyolcadik században, Colchis kiemelkedő volt a fémkohászatban és -öntésben ^[10] , ami kifinomult mezőgazdasági eszközeikben is megmutatkozott.A régió termékeny alföldjei és enyhe éghajlata elősegítette a fejlett mezőgazdasági gyakorlatokat.A "Colchis" név már az ie 8. században felbukkan a történelmi feljegyzésekben, a korinthoszi görög költő "Κολχίδα"-ként ^[11] emlegette, az urartusi feljegyzésekben pedig még korábban "Qulḫa"-ként.Az urartiai királyok megemlítették Kolchisz meghódítását ie 744 vagy 743 körül, röviddel azelőtt, hogy saját területeik az Új-Asszír Birodalom alá kerültek.Colchis sokszínű régió volt, amelyet számos törzs lakott a Fekete-tenger partján.Ezek közé tartozott a Machelones, Heniochi, Zydretae, Lazi, Chalybes, Tibareni/Tubal, Mossynoeci, Macrones, Moschi, Marres, Apsilae, Abasci, Sanigae, Coraxi, Coli, Melanchlaeni, Geloni és Soani (Suani).Az ókori források különféle beszámolókat közölnek e törzsek eredetéről, amelyek egy összetett etnikai kárpit tükrözik.perzsa szabályA dél-kolchiszi törzsek, nevezetesen a Macrones, Moschi és Marres a 19. szatrapiaként beépültek az Achaemenid Birodalomba .^[12] Az északi törzsek alávetették magukat Perzsiának , és ötévente 100 lányt és 100 fiút küldtek a perzsa udvarba.^[13] I. e. 400-ban, miután a tízezrek elérték Trapézt, csatában legyőzték a kolchiaiakat.Az Achaemenid Birodalom kiterjedt kereskedelmi és gazdasági kapcsolatai jelentősen befolyásolták Kolchiszt, felgyorsítva annak társadalmi-gazdasági fejlődését a perzsa dominancia időszakában.Ennek ellenére Colchis később megdöntötte a perzsa uralmat, és önálló államot hozott létre Kartli-Ibériával, amelyet a szkeptoukhinak nevezett királyi kormányzók irányítottak.A legújabb bizonyítékok arra utalnak, hogy mind Kolchisz, mind a szomszédos Ibéria az Achaemenida Birodalom része volt, valószínűleg az örmény szatrapia alatt.^[14]Pontoszi uralom alatti. e. 83-ban VI. pontusi Mithridatész elfojtott egy felkelést Kolkhiszban, és ezt követően fiának, Mithridates Chrestusnak adományozta a régiót, akit később kivégeztek az apja elleni összeesküvés gyanúja miatt.A harmadik mithridatikus háború során egy másik fiút, Macharest tették a Boszporusz és a Kolchisz királyává, bár uralma rövid volt.VI. Mithridatész római erők általi legyőzését követően i. e. 65-ben, Pompeius római hadvezér vette át az irányítást Kolchisz felett.Pompeius elfogta Olthakeszt, és Arisztarkhoszt a régió dinasztiájává tette ie 63 és 47 között.Pompeius bukása után azonban II. Pharnaces, VI. Mithridatész másik fia, kihasználta Julius Caesar egyiptomi elfoglaltságát, hogy visszaszerezze Kolchiszt, Örményországot és Kappadókia egyes részeit.Bár kezdetben legyőzte Caesar legátusát, Gnaeus Domitius Calvinust, Pharnaces sikere rövid életű volt.Kolchiszt később I. Polemon, Zenon fia kormányozta Pontus és a Boszporai Királyság egyesített területének részeként.Polemon i. e. 8-ban bekövetkezett halála után második felesége, a pontusi Pythodorida megtartotta Kolchisz és Pontus feletti uralmát, bár elvesztette a Boszporai Királyságot.Fiukat, II. Pontusi Polemont i.sz. 63-ban Nero császár kényszerítette a trónról való lemondásra, aminek eredményeként Pontus és Kolkhisz beolvadt Galácia római tartományába, majd i.sz. 81-ben Kappadókiába.E háborúk után, ie 60 és 40 között, a part menti görög települések, például Phasis és Dioscurias nehezen tudtak talpra állni, és Trebizond a régió új gazdasági és politikai központja lett.A római uralom alattA tengerparti régiók római megszállása idején az ellenőrzést nem hajtották végre szigorúan, amit az Anicetus által Pontusban és Kolchiszban vezetett i.sz. 69-ben bekövetkezett kudarcos felkelés is bizonyít.A helyi hegyi törzsek, mint például a svaneti és a heniochi, bár elismerték a római fennhatóságot, hatékonyan fenntartották az autonóm királyságokat, és folytatták portyáikat az alföldön.A kormányzás római megközelítése Hadrianus császár alatt alakult ki, aki tanácsadója, Arrian felderítő küldetései révén igyekezett jobban megérteni és kezelni a törzsi dinamikát az i.sz. 130-131 körül.Arrianus beszámolói az „Euxine-tenger periplusában” részletesen bemutatják a hatalmat az olyan törzsek között, mint a Laz, Sanni és Apsilae, akik közül az utóbbi egy római hatású Julianus nevű király alatt kezdte megszilárdítani a hatalmat.A kereszténység az 1. század környékén kezdett betörni a régióba, amelyet olyan személyiségek vezettek be, mint András apostol és mások, és a 3. századra észrevehető változások következtek be a kulturális gyakorlatokban, például a temetkezési szokásokban.Ennek ellenére a helyi pogányság és más vallási gyakorlatok, mint például a Mithraikus misztériumok, a 4. századig továbbra is domináltak.Lazica, amelyet Kr.e. 66-tól Egrisi Királyságként ismertek, jól példázza a régió Rómához fűződő összetett kapcsolatát, amely vazallus államként indult Róma Pompeius uralma alatti kaukázusi hadjáratait követően.A királyságnak olyan kihívásokkal kellett szembenéznie, mint a gótikus portyák i.sz. 253-ban, amelyeket római katonai támogatással sikerült visszaverni, jelezve, hogy továbbra is a római védelemre és befolyásra támaszkodott a régióban.

A Diauehi, egy Anatólia északkeleti részén található törzsi szövetség, kiemelkedő helyen szerepel a vaskori asszír és urartiai történelmi forrásokban.^[9] Gyakran azonosítják a korábbi Daiaenivel, amely I. Tiglat-Pileszer asszír király harmadik évéből (i.e. 1118) származó Yonjalu feliratban szerepel, és III. Salmaneser (i.e. 845) ismét említi a feljegyzésekben.Az ie 8. század elején Diauehi felkeltette Urartu növekvő regionális hatalmának figyelmét.Menua uralkodása alatt (i.e. 810-785) Urartu kiterjesztette befolyását Diauehi jelentős részének meghódításával, beleértve a kulcsfontosságú városokat, mint Zua, Utu és Shashilu.Az urartiai hódítás Diauehi királyát, Utupursit fizetőeszköz-státuszba kényszerítette, és arra kötelezte, hogy aranyban és ezüstben fizessen adót.Menua utódja, I. Argishti (i. e. 785–763), ie 783-ban hadjáratot indított Diauehi ellen, és sikeresen legyőzte Utupursi királyt, annektálva területeit.Életéért cserébe Utupursi kénytelen volt jelentős adót fizetni, beleértve a különféle fémeket és állatállományt.

Róma terjeszkedése a kaukázusi régióban az ie 2. század végén kezdődött, olyan területeket célozva meg, mint Anatólia és a Fekete-tenger.Kr.e. 65-re a Római Köztársaság lerombolta a Pontusi Királyságot, amely magában foglalta Kolchiszt (a mai Nyugat-Georgia), és beillesztette a Római Birodalomba.Ez a terület később Lazicum római provincia lett.Ezzel egyidejűleg keletebbre az Ibériai Királyság Róma vazallusállamává vált, amely stratégiai fontossága és a helyi hegyi törzsek folyamatos fenyegetése miatt jelentős függetlenséget élvezett.Annak ellenére, hogy a rómaiak elfoglalták a part menti nagy erődítményeket, a régió feletti ellenőrzésük némileg lazább volt.69-ben egy jelentős felkelés, amelyet Anicetus vezetett Pontusban és Kolchiszban, megkérdőjelezte a római tekintélyt, de végül kudarcot vallott.A következő néhány évszázad során a Dél-Kaukázus a római, majd a bizánci befolyás csataterévé vált a perzsa hatalmak, elsősorban a pártusok , majd a szászánidák ellen, az elhúzódó római-perzsa háborúk részeként.A kereszténység az 1. század elején kezdett elterjedni a régióban, jelentős hatással olyan személyekre, mint Szent András és Zealota Szent Simon.Ennek ellenére a helyi pogány és mithraikus hiedelmek a 4. századig elterjedtek maradtak.Az 1. század során az ibériai uralkodók, mint I. Mihdrat (i. e. 58-106), kedvező álláspontot képviseltek Rómával szemben, Vespasianus császár pedig a támogatás jeleként megerősítette Mtskhetát i.sz. 75-ben.A 2. században Ibéria II. Kveli Pharsman király vezetése alatt megerősítette pozícióját, kivívta teljes függetlenségét Rómától, és visszaszerezte a hanyatló Örményország területeit.A királyság ebben az időszakban erős szövetséget kötött Rómával.A 3. században azonban az uralom a Lazi törzsre helyeződött át, ami a Lazica Királyság, más néven Egrisi megalakulásához vezetett, amely később jelentős bizánci és szászáni rivalizálást élt át, és a lazi háborúban (i.sz. 542-562) tetőzött. .A 3. század végére Rómának el kellett ismernie a szászáni szuverenitást olyan régiók felett, mint a kaukázusi Albánia és Örményország , de i.sz. 300-ra Aurelianus és Diocletianus császár visszanyerte az irányítást a mai Grúzia felett.Lazica autonómiát nyert, végül megalakult a független Lazica-Egrisi Királyság.591-ben Bizánc és Perzsia felosztotta Ibériát, Tbiliszi perzsa, Mtskheta pedig bizánci fennhatóság alá került.A fegyverszünet a 7. század elején összeomlott, és I. István ibériai herceg (körülbelül 590-627) i.e. 607-ben szövetségre lépett Perzsiával, hogy újra egyesítse az ibériai területeket.Heraclius császár i.sz. 628-as hadjáratai azonban újra megerősítették a római dominanciát egészen a 7. század második felében bekövetkezett arab hódításig .A i.sz. 692-ben lezajlott sebastopolisi csatát és Sebastopolist (a mai Szuhumit) követően, II. Marwan arab hódító i.sz. 736-ban, a római/bizánci jelenlét jelentősen csökkent a régióban, ami a római befolyás végét jelentette Grúziában.

Lazica, amely eredetileg az ókori Colchis királyság része, a Kr.e. 1. század környékén külön királyságként alakult ki Kolchisz felbomlása és az autonóm törzsi-területi egységek felemelkedése után.Hivatalosan Lazica i.sz. 131-ben nyert el egyfajta függetlenséget, amikor részleges autonómiát kapott a Római Birodalomban, és a 3. század közepére strukturáltabb királysággá fejlődött.Története során Lazica elsősorban Bizánc stratégiai vazallus királyságaként működött, bár a Lazik háború alatt rövid ideig a szászáni perzsa irányítás alá került, amely jelentős konfliktus részben a régió római monopóliumaival kapcsolatos gazdasági vitákból fakadt.Ezek a monopóliumok megzavarták a szabad kereskedelmet, amely kulcsfontosságú volt Lazica gazdasága számára, amely fő kikötőjén, a Phasison keresztül virágzott a tengeri kereskedelemben.A királyság aktív kereskedelmet folytatott Pontusszal és Boszporusszal (a Krímben), bőrt, szőrmét, egyéb nyersanyagokat és rabszolgákat exportált.Cserébe Lazica sót, kenyeret, bort, fényűző anyagokat és fegyvereket importált.A Lazic-háború kiemelte Lazica stratégiai és gazdasági jelentőségét, amely jelentős kereskedelmi utak kereszteződésében található, és nagy birodalmak küzdenek vele.A 7. századra a királyságot végül elfoglalták a muszlim hódítások , de a 8. században sikeresen visszaverték az arab erőket.Ezt követően 780 körül Lazica a formálódó Abház Királyság része lett, amely később hozzájárult az egységes Grúz Királyság kialakulásához a 11. században.

A grúz írás eredete rejtélyes, és széles körben vitatott a grúziai és külföldi tudósok körében.A legkorábbi megerősített írás, az Asomtavruli, az i.sz. 5. századból származik, a többi írás pedig a következő évszázadokban fejlődött ki.A legtöbb tudós a forgatókönyv létrejöttét Ibéria, az ókori grúz királyság, Kartli ^[15] keresztényesítéséhez köti, feltételezve, hogy valamikor III. Mirian király i.sz. 326-ban vagy 337-ben történt megtérése és a i.sz. 430-as Bir el Qutt feliratok között keletkezett.Kezdetben a forgatókönyvet Georgiában és Palesztinában élő szerzetesek használták a Biblia és más keresztény szövegek grúz nyelvre fordítására.Egy régóta fennálló grúz hagyomány az ábécé kereszténység előtti eredetét sugallja, és az i.e. 3. századból származó I. Pharnavaz királynak tulajdonítja a létrehozását.^[16] Ezt az elbeszélést azonban mitikusnak tekintik, és nem támasztják alá régészeti bizonyítékok, sokak szerint az ábécé idegen eredetű állításaira adott nacionalista válasznak.A vita kiterjed az örmény papok bevonására is, különösen Mesrop Mashtotsra, akit hagyományosan az örmény ábécé megalkotójaként ismernek el.Egyes középkori örmény források azt állítják, hogy a mashotok kifejlesztették a grúz és kaukázusi albán ábécét is, bár ezt a legtöbb grúz tudós és néhány nyugati akadémikus vitatja, akik megkérdőjelezik e beszámolók megbízhatóságát.A grúz írásra gyakorolt ​​fő hatások szintén tudományos viták tárgyát képezik.Míg egyesek azt sugallják, hogy az írást görög vagy sémi ábécék, például arámi ihlették, ^[17] a legújabb tanulmányok hangsúlyozzák, hogy nagyobb hasonlóságot mutat a görög ábécével, különösen a betűk sorrendjében és számértékében.Ezenkívül egyes kutatók azt feltételezik, hogy a kereszténység előtti grúz kulturális szimbólumok vagy klánjelzők befolyásolhatták az ábécé egyes betűit.

Ibéria, a Kartli néven ismert ősi grúz királyság keresztényesítése a 4. század elején kezdődött Szent Nino erőfeszítéseinek köszönhetően.III. Mirianus ibériai király a kereszténységet államvallássá nyilvánította, ami jelentős kulturális és vallási elmozduláshoz vezetett a hagyományos politeista és antropomorf bálványoktól, amelyeket „Kartli isteneinek” neveznek.Ez a lépés jelentette a kereszténység egyik legkorábbi nemzeti átvételét, és Ibériát Örményország mellé helyezte az egyik első régióként, ahol hivatalosan is felvették a hitet.A megtérésnek mély társadalmi és kulturális következményei voltak, befolyásolva a királyság kapcsolatait a tágabb keresztény világgal, különösen a Szentfölddel.Ezt bizonyítja a grúzok megnövekedett jelenléte Palesztinában, amelyet olyan alakok emeltek ki, mint például Ibériai Péter, valamint grúz feliratok felfedezése a júdeai sivatagban és más történelmi helyszíneken.Iberia stratégiai helyzete a Római és a Szászáni Birodalom között jelentős szereplővé tette a proxy háborújukban, ami hatással volt diplomáciai és kulturális manővereire.Annak ellenére, hogy felvette a Római Birodalomhoz kötődő vallást, Ibéria erős kulturális kapcsolatokat ápolt az iráni világgal, ami az Achaemenidák időszaka óta fennálló kereskedelmi, háborús és vegyes házasságokon keresztül fennálló kapcsolatait tükrözi.A keresztényesítési folyamat nem pusztán vallási áttérés volt, hanem több évszázados átalakulás is, amely hozzájárult egy különálló grúz identitás kialakulásához.Ez az átmenet a kulcsfigurák, köztük a monarchia fokozatos grúzizálását, és a 6. század közepére a külföldi egyházi vezetők őslakos grúzokra való felváltását jelentette.A görögök , irániak , örmények és szírek azonban még ebben az időszakban is befolyásolták a grúz egyház igazgatását és fejlődését.

A grúz királyságok, nevezetesen az ibériai királyság feletti irányításért folytatott geopolitikai harc központi eleme volt a Bizánci Birodalom és a Szászán-Perzsia közötti rivalizálásnak, amely a 3. századra nyúlik vissza.A szászáni korszak elején, I. Shapur király uralkodása alatt (240-270) a szászániak először Ibériában alakították ki kormányzásukat, és 284 körül a Mihran-házból származó iráni herceget, III. Miriánt ültették a trónra. megkezdődött a Chosroid-dinasztia, amely a hatodik században is uralta Ibériát.A szászáni befolyás megerősödött 363-ban, amikor II. Shapur király megtámadta Ibériát, és Aspacurest II.Ez az időszak jellemezte azt a mintát, ahol az ibériai királyok gyakran csak névleges hatalmat birtokoltak, a valódi irányítás pedig gyakran a bizánciak és a szászániak között mozgott.523-ban a grúzok sikertelen felkelése Gurgen vezetésével rávilágított erre a viharos kormányzásra, ami olyan helyzethez vezetett, ahol a perzsa ellenőrzés közvetlenebb volt, a helyi monarchia pedig nagyrészt szimbolikus volt.Az ibériai királyság névleges státusza az 520-as évekre egyre hangsúlyosabbá vált, és hivatalosan 580-ban, III. Bakur király halála után, IV. Hormizd (578-590) perzsa uralma alatt megszűnt.Ibériát ezután közvetlen perzsa tartománygá alakították át, amelyet kijelölt marzbanok irányítottak, gyakorlatilag formalizálva a perzsa ellenőrzést.A közvetlen perzsa uralom súlyos adókat vetett ki és elősegítette a zoroasztrianizmust, jelentős elégedetlenséget okozva a túlnyomórészt keresztény ibériai nemességben.582-ben ezek a nemesek segítséget kértek Maurice kelet-római császártól , aki katonailag beavatkozott.588-ban Maurice a guaramidok közül I. Guarámot ültette Ibéria uralkodójává, nem királyként, hanem bizánci hatást tükröző curopalatus címmel.Az 591-ben megkötött bizánci-szászánida szerződés átalakította az ibériai kormányzást, hivatalosan római és szászáni befolyási övezetekre osztva a tbiliszi királyságot, és Mtskheta bizánci ellenőrzés alá került.Ez az elrendezés ismét megváltozott I. István (I. Stephanoz) vezetése alatt, aki szorosabban csatlakozott Perzsiához Ibéria újraegyesítése érdekében.Ez az átirányítás azonban halálához vezetett Heraclius bizánci császár 626-os támadása során, a 602–628-as tágabb értelemben vett bizánci-sászáni háború közepette.627-628-ra a bizánci erők túlsúlyba kerültek Grúzia nagy részében, és ez a státusz mindaddig megmaradt, amíg a muszlim hódítások megváltoztatták a régió politikai képét.

580-ban III. Bakur ibériai király halála, a Kaukázus egyesült királysága jelentős politikai változásokhoz vezetett.A IV. Hormizd császár vezette Szászánida Birodalom kihasználta a helyzetet, hogy felszámolja az ibériai monarchiát, és Ibériát marcpánok által irányított perzsa tartománnyá változtatta.Ezt az átmenetet az ibériai nemesség észrevehető ellenállás nélkül elfogadta, és a királyi család visszavonult felvidéki támaszpontjaiba.A perzsa uralom súlyos adókat vetett ki, és előmozdította a zoroasztrianizmust, amelyet a túlnyomórészt keresztények lakta régióban nehezményeztek.Válaszul i.sz. 582-ben az ibériai nemesek Maurice kelet-római császártól kértek segítséget, aki hadjáratot indított Perzsia ellen.i.sz. 588-ra Maurice támogatta Ibéria új vezetőjévé a guaramidok I. guarámját, nem királyként, hanem elnöklő hercegként, aki bizánci megtiszteltetés volt a curopalates címmel.Az i.sz. 591-ben létrejött bizánci-szászánida szerződés hivatalosan elismerte ezt az elrendezést, de Ibéria mindkét birodalom által befolyásolt zónákra szakadt, amelyek központja Tbiliszi városa volt.Ez az időszak jelentette a dinasztikus arisztokrácia felemelkedését Ibériában, Konstantinápoly névleges felügyelete alatt.Az elöljáró fejedelmek, bár befolyásosak voltak, hatalmukat korlátozták a megrögzött helyi hercegek, akik mind a szászánida, mind a bizánci uralkodók oklevelével rendelkeztek.A bizánci védelem célja a szászánida és később az iszlám befolyás korlátozása volt a Kaukázusban.Az ibériai fejedelmek hűsége azonban ingadozott, néha politikai stratégiaként ismerték fel a regionális hatalmak uralmát.I. István, Guaram utódja, Perzsia felé fordult, hogy megpróbálja egyesíteni Ibériát. Ez a lépés az életébe került i.sz. 626-ban , Heraclius bizánci császár támadása során.A bizánci és perzsa huzavona után a 640-es években az arab hódítások tovább bonyolították az ibériai politikát.Bár a bizánci-párti Chosroid házat eredetileg visszaállították, hamarosan el kellett ismerniük az Omajjád kalifátus szuzerenitását.A 680-as évekre az arab uralom elleni sikertelen lázadások a Chosroidok uralmának csökkenéséhez vezettek, és csak Kakhetira korlátozódott.A 730-as évekre az arab irányítás megszilárdult egy muszlim emír felállításával Tbilisziben, kiszorítva a guaramidokat, akik azért küzdöttek, hogy megőrizzék jelentősebb tekintélyüket.A guaramidokat végül a nersianidák váltották fel 748 és 780 között, és 786-ra eltűntek a politikai színtérről, miután az arab erők súlyosan elnyomták a grúz nemességet.A Guaramidok és Chosroidok hanyatlása megalapozta a Bagratid család felemelkedését.Ashot I, aki 786/813 körül kezdte meg uralmát, kihasználta ezt a vákuumot.888-ra I. Adarnase, a Bagratidák megerősítette az irányítást a régió felett, a kulturális újjászületés és terjeszkedés időszakát hirdetve azzal, hogy a grúzok királyának kiáltotta ki magát, és ezzel visszaállította a grúz királyi hatalmat.

Az arab uralom időszaka Grúziában, amelyet helyi nevén "Araboba" néven ismernek, a 7. század közepe körüli első arab betörésektől a Tbiliszi Emirátus IV. Dávid király általi végső vereségéig, 1122-ig tartott. Ellentétben a muszlim hódítások által érintett többi régióval. Grúzia kulturális és politikai struktúrái viszonylag érintetlenek maradtak.A grúz lakosság nagyrészt megőrizte keresztény hitét , a nemesség pedig uralma alatt tartotta hűbérbirtokait, míg az arab uralkodók főként az adók kiszedésére összpontosítottak, amelyeket gyakran nehezen tudtak érvényesíteni.A régió azonban jelentős pusztításon esett át az ismétlődő katonai kampányok miatt, és a kalifák a korszak nagy részében megőrizték befolyásukat Grúzia belső dinamikájára.Az arab uralom története Grúziában jellemzően három fő időszakra oszlik:1. Korai arab hódítás (645-736) : Ez az időszak az arab hadseregek első megjelenésével kezdődött 645 körül, az Omajjád kalifátus alatt, és a Tbiliszi Emirátus 736-os megalakulásával ért véget. politikai ellenőrzés a grúz földek felett.2. Tbiliszi Emirátus (736-853) : Ez idő alatt a Tbiliszi Emirátus gyakorolta az ellenőrzést egész Kelet-Grúzia felett.Ez a szakasz akkor ért véget, amikor az Abbászida kalifátus 853-ban elpusztította Tbiliszit, hogy elnyomja a helyi emír lázadását, és ezzel véget ért a széles körben elterjedt arab uralom a térségben.3. Az arab uralom hanyatlása (853-1122) : Tbiliszi lerombolását követően az Emirátus hatalma hanyatlásnak indult, fokozatosan teret vesztve a feltörekvő független grúz államok előtt.A Nagy Seldzsuk Birodalom végül a 11. század második felében felváltotta az arabokat a Közel-Keleten uralkodó erőként.Ennek ellenére Tbiliszi arab fennhatóság alatt maradt egészen IV. Dávid király 1122-es felszabadításáig.Korai arab hódítások (645-736)A 7. század elején az Ibériai Principátus, amely a mai Grúzia nagy részét lefedi, ügyesen navigált a Bizánci és Szászánida Birodalom által uralt összetett politikai környezetben.Azzal, hogy szükség szerint hűséget váltott, Iberiának sikerült megőriznie bizonyos fokú függetlenségét.Ez a kényes egyensúly 626-ban megváltozott, amikor Heraclius bizánci császár megtámadta Tbiliszit, és beiktatta a bizánci-párti Chosroid-dinasztia I. Adarnase-t, ami a jelentős bizánci befolyás időszakát jelezte.A muszlim kalifátus felemelkedése és az azt követő közel-keleti hódításai azonban hamarosan megzavarták ezt a status quót.Az első arab betörések a mai Grúzia területére 642 és 645 között, Perzsia arab meghódítása során következtek be, és Tbiliszi 645-ben az arabok kezére került. Bár a régiót az új Armīnija tartományba integrálták, a helyi uralkodók kezdetben megtartották az arabok szintjét. hasonló autonómiával, mint amilyen a bizánci és szászánidák felügyelete alatt volt.Az arab uralom kezdeti éveit a kalifátuson belüli politikai instabilitás jellemezte, amely küzdött, hogy megőrizze hatalmas területei feletti uralmát.Az arab hatalom elsődleges eszköze a régióban a dzsizja kivetése volt, a nem muszlimokra kivetett adó, amely az iszlám uralom alá való behódolást jelképezi, és védelmet nyújtott a további inváziókkal vagy büntetőakciókkal szemben.Ibériában, akárcsak a szomszédos Örményországban , gyakoriak voltak a lázadások ez ellen az adó ellen, különösen akkor, amikor a kalifátus a belső gyengeség jeleit mutatta.681–682-ben jelentős felkelés történt Adarnase II. vezetésével.Ezt a lázadást, a Kaukázuson átívelő szélesebb körű zavargások részét, végül leverték;Adarnase-t megölték, és az arabok telepítették a Guaram II-t a rivális Guaramid-dinasztiából.Ebben az időszakban az araboknak más regionális hatalmakkal is meg kellett küzdeniük, nevezetesen a Bizánci Birodalommal és a kazárokkal – a török ​​félnomád törzsek konföderációjával.Míg a kazárok kezdetben Bizánccal szövetkeztek Perzsia ellen, később kettős szerepet játszottak azáltal, hogy segítették az arabokat a 682-es grúz lázadás leverésében. Az erős szomszédok közé került grúz területek stratégiai jelentősége ismétlődő és pusztító betörésekhez vezetett különösen a kazárok északról.A Bizánci Birodalom az Ibéria feletti befolyásának megerősítésére törekedett a Fekete-tenger part menti régiói, például Abházia és Lazica feletti ellenőrzésének megerősítésére, amelyek az arabok által még el nem ért területek.685-ben II. Justinianus császár fegyverszünetet kötött a kalifával, megállapodva Ibéria és Örményország közös birtoklásában.Ez az elrendezés azonban rövid életű volt, mivel a 692-es sebastopolisi csatában arab győzelem jelentősen megváltoztatta a regionális dinamikát, ami az arab hódítások új hullámához vezetett.697 körül az arabok leigázták Lazica királyságát, és kiterjesztették hatókörüket a Fekete-tengerig, új status quót teremtve, amely a kalifátusnak kedvezett, és megszilárdította jelenlétét a régióban.Tbiliszi Emirátus (736-853)A 730-as években az Omajjád kalifátus megerősítette ellenőrzését Grúzia felett a kazárok fenyegetései, valamint a helyi keresztény uralkodók és Bizánc közötti folyamatos kapcsolatok miatt.Hisham ibn Abd al-Malik kalifa és Marwan ibn Muhammad kormányzó alatt agresszív hadjáratok indultak a grúzok és a kazárok ellen, jelentős hatással Grúziára.Az arabok emirátust hoztak létre Tbilisziben, amely továbbra is a helyi nemesség ellenállásával és a kalifátuson belüli politikai instabilitás miatt ingadozó ellenőrzéssel szembesült.A 8. század közepére az Abbászida kalifátus váltotta fel az Omajjádokat, strukturáltabb kormányzást és szigorúbb intézkedéseket hozott a tiszteletdíj biztosítására és az iszlám uralom érvényesítésére, különösen a Wali Khuzayma ibn Khazim vezetése alatt.Az Abbászidák azonban lázadásokkal szembesültek, különösen a grúz hercegek részéről, amelyeket véresen elnyomtak.Ebben az időszakban a valószínűleg örmény származású Bagrationi család előtérbe került Georgia nyugati részén, és hatalmi bázist hozott létre Tao-Klarjetiben.Az arab uralom ellenére jelentős autonómiát sikerült szerezniük, kihasználva a folyamatos arab-bizánci konfliktusokat és az arabok közötti belső nézeteltéréseket.A 9. század elejére Tbiliszi emirátusa kikiáltotta függetlenségét az Abbászida kalifátustól, ami további konfliktusokhoz vezetett a Bagrationival, akik kulcsszerepet játszottak ezekben a hatalmi harcokban.A Bagrationi-dinasztiához tartozó I. Ashot 813-ra a kalifátus és a bizánciak elismerésével helyreállította az Ibériai Principátust.A régióban a hatalom összetett kölcsönhatása volt tapasztalható, a kalifátus időnként támogatta a Bagrationit az erőegyensúly fenntartása érdekében.Ez a korszak jelentős arab vereségekkel és csökkent befolyással ért véget a régióban, megnyitva az utat a Bagrationi-ok számára, hogy domináns erővé váljanak Grúziában, megalapozva a terepet az ország esetleges egyesítése előtt a vezetésük alatt.Az arab uralom hanyatlásaA 9. század közepére az arab befolyás hanyatlóban volt Grúziában, amit a Tbiliszi Emirátus meggyengülése és az erős keresztény feudális államok, nevezetesen az örményországi és grúziai bagratidok felemelkedése jellemez.A monarchia helyreállítása Örményországban 886-ban, az I. Bagratid Ashot alatt, párhuzamosan unokatestvére IV. Adarnase Ibéria királyává koronázásával jelezte a keresztény hatalom és autonómia újjáéledését.Ebben az időszakban mind a Bizánci Birodalom, mind a kalifátus e feltörekvő keresztény államok hűségét vagy semlegességét kereste, hogy ellensúlyozzák egymás befolyását.A Bizánci Birodalom I. Macedón Basil (ur. 867–886) alatt kulturális és politikai reneszánszát élte át, amely vonzó szövetségessé tette a keresztény kaukázusiakat, és elvonta őket a kalifátustól.914-ben Yusuf Ibn Abi'l-Saj, Azerbajdzsán emírje és a kalifátus vazallusa vezette az utolsó jelentős arab hadjáratot a Kaukázus feletti uralom visszaszerzésére.Ez az invázió, amelyet Grúzia szadzsid inváziójaként ismertek, kudarcot vallott, és tovább pusztította a grúz országokat, de megerősítette a Bagratidok és a Bizánci Birodalom közötti szövetséget.Ez a szövetség lehetővé tette Grúziában a gazdasági és művészeti virágzás időszakát, amely mentes az arab beavatkozásoktól.Az arabok befolyása a 11. század folyamán tovább csökkent.Tbiliszi névlegesen egy emír uralma alatt maradt, de a város irányítása egyre inkább a „birebi” néven ismert idősebbek tanácsa kezében volt.Befolyásuk segített fenntartani az emírséget, mint puffert a grúz királyok adóztatásával szemben.Annak ellenére, hogy IV. Bagrat király megpróbálta elfoglalni Tbiliszit 1046-ban, 1049-ben és 1062-ben, nem tudta megtartani az irányítást.Az 1060-as évekre az arabokat kiszorította a Nagy Szeldzsuk Birodalom, mint az elsődleges muszlim fenyegetést Grúziára nézve.A döntő váltás 1121-ben következett be, amikor a grúziai IV. Dávid, az „Építőként” ismert, legyőzte a szeldzsukokat a didgori csatában, így a következő évben elfoglalta Tbiliszit.Ez a győzelem véget vetett a közel öt évszázados arab jelenlétnek Grúziában, integrálva Tbiliszit a királyi fővárosba, bár lakossága egy ideig túlnyomórészt muszlim maradt.Ez a grúz konszolidáció és terjeszkedés új korszakának kezdetét jelentette a natív uralom alatt.

Abháziát, amely történelmileg bizánci befolyás alatt állt, a Fekete-tenger partja mentén, a mai Grúzia északnyugati részén, és az oroszországi Krasznodari területhez tartozik, egy örökletes arkhón kormányozta, aki lényegében bizánci alkirályként működött.Főleg keresztény maradt, olyan városokkal, mint Pityus, ahol közvetlenül a konstantinápolyi pátriárka alatt voltak az érseki székek.i.sz. 735-ben a régiót súlyos arab invázióval kellett szembenézni Marwan vezetésével, amely 736-ig is kiterjedt. Az inváziót Ibériai és Lazica szövetségesei segítségével Ibériai és Lazica szövetségesei segítségével visszaverte I. Leon arkhón.Ez a győzelem megerősítette Abházia védelmi képességeit, és I. Leon későbbi házassága a grúz királyi családdal megszilárdította ezt a szövetséget.A 770-es évekre II. Leon kiterjesztette területét Lazicára, beépítve azt az akkori grúz forrásokban Egrisi néven emlegetett területhez.A 8. század végére, II. Leon alatt, Abházia teljes függetlenséget szerzett a bizánci irányítás alól, királysággá nyilvánította magát, és a fővárost Kutaisziba helyezte át.Ez az időszak jelentős államépítési erőfeszítések kezdetét jelentette, beleértve a helyi egyház függetlenségének megteremtését Konstantinápolytól, a liturgikus nyelv átállását a görögről a grúzra.A királyság legvirágzóbb korszakát i. e. 850 és 950 között élte át, területeit kelet felé kiterjesztve olyan királyok alatt, mint I. György és III. Konstantin, akik közül az utóbbi Közép- és Kelet-Georgia jelentős részét abház irányítás alá vonta, és befolyást gyakorolt ​​Alania szomszédos régióira. és Örményország .A királyság hatalma azonban a 10. század végére alábbhagyott a belső viszályok és a polgárháború miatt olyan királyok alatt, mint III. Demetrius és III. Vak Theodosius, ami hanyatlással tetőzött, ami a feltörekvő grúz államba való integrációhoz vezetett.978-ban Bagrat (később III. Bagrat Grúzia királya), egy bagratidi és abház származású herceg, fellépett az abház trónra örökbefogadó apja, a taoi Dávid, III.1008-ra, apja, Gurgen halála után Bagrat az "ibériaiak királya" is lett, gyakorlatilag egyetlen szabály alá egyesítette az abház és a grúz királyságot, ami az egyesített Grúz Királyság alapja volt.

Az ibériai királyság, amelyet i.sz. 888 körül hoztak létre a Bagrationi-dinasztia alatt, Tao-Klarjeti történelmi régiójában alakult ki, amely a modern délnyugat-Grúzia és Törökország északkeleti részeit öleli fel.Ez a királyság váltotta fel az Ibériai Hercegséget, tükrözve a fejedelemségről egy centralizáltabb monarchiára való elmozdulást a régión belül.Tao-Klarjeti területe stratégiailag jelentős volt, a keleti és a nyugati nagy birodalmak közé fészkelődött, és a Selyemút egyik ága szelte át.Ez a hely különféle kulturális és politikai hatásoknak volt kitéve.A táj, amelyet az Arsiani-hegység egyenetlen domborzata és a folyórendszerek, például a Çoruh és a Kura jellemez, döntő szerepet játszott a királyság védelmében és fejlődésében.813-ban I. Ashot, a Bagrationi-dinasztia megszilárdította hatalmát Klarjetiben, helyreállította Artanuji történelmi erődjét, és elismerést és védelmet kapott a Bizánci Birodalomtól .Ibéria elnöklő hercegeként és pápaként Ashot I aktívan küzdött az arab befolyás ellen, visszaszerezte a területeket és elősegítette a grúzok letelepítését.Erőfeszítései segítettek Tao-Klarjeti kulturális és vallási központtá alakítani, Ibéria politikai és spirituális fókuszát központi régióiról délnyugatra helyezte át.I. Ashot halála területeinek felosztásához vezetett a fiai között, megteremtve a terepet a belső viszályoknak és a további területi terjeszkedésnek.Ebben az időszakban a Bagrationi hercegek bonyolult szövetségekben és konfliktusokban navigáltak a szomszédos arab emírekkel és a bizánci hatóságokkal, valamint kezelték a dinasztikus vitákat, amelyek befolyásolták a régió politikai helyzetét.A 10. század végére a királyság jelentősen bővült különböző Bagrationi uralkodók vezetése alatt.A grúz földek egyesítése nagyrészt 1008-ban valósult meg III. Bagrat alatt, aki hatékonyan központosította a kormányzást és csökkentette a helyi dinasztikus fejedelmek autonómiáját.Ez az egyesülés egy sor stratégiai terjeszkedés és politikai konszolidáció csúcspontját jelentette, amelyek növelték a grúz állam hatalmát és stabilitását, precedenst teremtve a régió történetében a jövőbeli fejleményekhez.

A grúz birodalom 10. századi egyesülése jelentős pillanatot jelentett a régió történetében, amely a Grúz Királyság 1008-as megalakulásával tetőzött. Ez a mozgalom, amelyet az eristavok néven ismert befolyásos helyi arisztokrácia vezérelt, tartós hatalmi harcokból alakult ki. valamint a grúz uralkodók közötti örökösödési háborúk, akiknek független uralkodási hagyományai a klasszikus ókorig és a hellenisztikus korszak kolchiszi és ibériai monarchiáiig nyúlnak vissza.Ennek az egyesülésnek a kulcsa III. Nagy Dávid, a Bagrationi-dinasztia, a Kaukázus akkori kiemelkedő uralkodója volt.Dávid rokonát és nevelőfiát, Bagrat királyi herceget ültette az ibériai trónra.Bagrat végső megkoronázása egész Grúzia királyává megalapozta a Bagrationi-dinasztia nemzeti egyesülés bajnoki szerepét, hasonlóan az oroszországi Rurikidákhoz vagy a franciaországi Capetianshez.Erőfeszítéseik ellenére nem minden grúz politika csatlakozott az egyesüléshez;Az ellenállás továbbra is fennállt, egyes régiók támogatást kértek a Bizánci Birodalomtól és az Abbászida kalifátustól .1008-ra az egyesülés többnyire megszilárdította a nyugati és középső grúz területeket.A folyamat IV. Dávid, az építő király alatt kelet felé terjedt, elérve a teljes befejezést, és elvezetett a grúz aranykorhoz.Ebben a korszakban Grúzia középkori pánkaukázusi birodalomként alakult ki, amely a 11–13. században érte el legnagyobb területi kiterjedését és uralmát a Kaukázus felett.A grúz korona központosító ereje azonban a 14. században fogyni kezdett.Bár V. Ragyogó György király rövid időre megfordította ezt a hanyatlást, az egyesített grúz birodalom végül felbomlott a mongolok és Timur inváziója után, ami a 15. századi teljes összeomlásához vezetett.Ez az egyesülés és az azt követő széttagoltság időszaka jelentősen alakította a grúz állam történelmi pályáját, befolyásolva kulturális és politikai fejlődését.

A Grúz Királyság, amelyet történelmileg Grúz Birodalomként is emlegetnek, egy kiemelkedő középkori eurázsiai monarchia volt, amelyet i.sz. 1008 körül hoztak létre.Aranykorát IV. Dávid király és Nagy Támár királyné uralkodása alatt hirdette meg a 11. és 13. század között, ami a jelentős politikai és gazdasági erő időszakát jelezte.Ebben a korszakban Grúzia domináns hatalommá vált a keresztény keleten, kiterjesztve befolyását és területi hatókörét egy hatalmas régióra, amely magában foglalta Kelet-Európát, Anatóliát és Irán északi határait.A királyság külföldön is tartott fenn vallási javakat, nevezetesen a jeruzsálemi Kereszt-kolostort és a görögországi Iviron-kolostort.Grúzia befolyása és jóléte azonban komoly kihívásokkal szembesült a 13. századtól kezdve a mongol inváziókkal .Bár a királyságnak az 1340-es évekre sikerült újra megerősítenie szuverenitását, a következő időszakokat a fekete halál és a Timur inváziói által okozott ismételt pusztítások sújtották.Ezek a katasztrófák súlyosan érintették Georgia gazdaságát, lakosságát és városközpontjait.Grúzia geopolitikai helyzete még bizonytalanabbá vált, miután az oszmán törökök meghódították a Bizánci Birodalom és a Trebizond Birodalmat.A 15. század végére ezek a viszontagságok hozzájárultak Grúzia kisebb, független entitások sorozatává való feldarabolásához.Ez a felbomlás a központosított hatalom összeomlásával tetőzött 1466-ban, ami olyan független királyságok elismeréséhez vezetett, mint Kartli, Kakheti és Imereti, amelyeket a Bagrationi-dinasztia különböző ágai irányítottak.Ezenkívül a régiót több félig független fejedelemségre osztották, köztük Odishi, Guria, Abházia, Svaneti és Samtskhe részre, ami az egyesített grúz állam végét jelentette, és a régió történetének egy új korszakát jelentette.

A Nagy Török Invázió, vagy a Nagy török ​​bajok a szeldzsuk vezette török ​​törzsek támadásait és letelepedését írja le a grúz területeken az 1080-as években, II. György király alatt.Ez a kifejezés egy 12. századi grúz krónikából származik, és széles körben elismert a modern grúz tudományosságban.Ezek az inváziók jelentősen meggyengítették a Grúz Királyságot, ami több tartomány elnéptelenedéséhez és a királyi tekintély csökkenéséhez vezetett.A helyzet IV. Dávid király felemelkedésével kezdett javulni 1089-ben, aki katonai győzelmekkel megfordította a szeldzsuk előretörését, és ezzel stabilizálta a királyságot.HáttérA szeldzsukok először az 1060-as években támadták meg Grúziát, Alp Arszlán szultán vezetésével, aki elpusztította a délnyugati tartományokat, és hatással volt Kakhetira.Ez az invázió egy szélesebb körű török ​​mozgalom része volt, amely a bizánci sereget is legyőzte az 1071-es manzikerti csatában. A kezdeti kudarcok ellenére Georgiának sikerült magához térnie Alp Arslan rajtaütéseiből.Azonban a Bizánci Birodalom kivonulása Anatóliából a manzikerti vereséget követően Grúziát jobban kiszolgáltatta a szeldzsuk fenyegetéseknek.Az 1070-es években Grúziának újabb inváziókkal kellett szembenéznie I. Malik Shah szultán alatt. E kihívások ellenére II. György grúz király időnként sikeresen védekezett és ellentámadásokat indított a szeldzsukok ellen.Invázió1080-ban II. Grúz György súlyos katonai kudarcba ütközött, amikor meglepte egy nagy török ​​erő Queli közelében.Ezt az erőt a Mamlān-dinasztiából származó Aḥmad vezette, akit a grúz krónika "hatalmas emírként és erős íjászként" ír le.A csata arra kényszerítette II. Györgyöt, hogy Adzsárián keresztül Abháziába meneküljön, míg a törökök elfoglalták Karst és kifosztották a régiót, és gazdagodva tértek vissza bázisaikra.Ez a találkozás pusztító inváziók sorozatának kezdete volt.1080. június 24-én nagyszámú nomád török ​​lépett be Grúzia déli tartományaiba, gyorsan előretörve és pusztítást végezve Asisporiban, Klarjetiben, Shavshetiben, Adjaraban, Samtskhében, Kartliban, Arguetiben, Samokalakoban és Chqondidiban.Megsemmisültek olyan jelentős helyszínek, mint Kutaisi és Artanuji, valamint a Klarjetiben található keresztény remetelak.Sok grúz, aki megúszta a kezdeti támadást, meghalt a hideg és az éhezés miatt a hegyekben.Az összeomló birodalmára válaszul II. György Iszfahánban keresett menedéket és segítséget Malik Shah-tól, a szeldzsuk uralkodójától, aki adóért cserébe biztonságot adott neki a további nomád betörésektől.Ez a megállapodás azonban nem stabilizálta Grúziát.A török ​​erők továbbra is szezonálisan beszivárogtak a grúz területekre, hogy kihasználják a Kura-völgy legelőit, és a Seljuq helyőrségek stratégiai erődöket foglaltak el Georgia déli régióiban.Ezek az inváziók és betelepítések drasztikusan megzavarták Grúzia gazdasági és politikai struktúráit.A mezőgazdasági területeket legelővé alakították át, így a paraszti gazdálkodók a biztonság kedvéért a hegyekbe menekültek.A krónikus instabilitás súlyos társadalmi és környezeti degradációhoz vezetett, és egy grúz krónikás feljegyezte, hogy a földet annyira feldúlták, hogy benőtt és elhagyatott lett, ami súlyosbította az emberek szenvedését.Ezt a zűrzavaros időszakot tetézi egy 1088. április 16-i súlyos földrengés, amely a déli tartományokat sújtotta, tovább pusztítva Tmogvit és a környező területeket.E káosz közepette a grúz nemesség kihasználta a meggyengült királyi tekintélyt, hogy nagyobb autonómiát szorgalmazott.II. György megpróbálta visszaállítani az irányítás némi látszatát, hogy kihasználja Malik Shahhoz fűződő kapcsolatát, hogy leigázza I. Aghsartant, Kakheti dacos királyát Kelet-Grúziában.Erőfeszítéseit azonban aláásta saját következetlen politikája, és Aghsartannak sikerült bebiztosítania pozícióját azáltal, hogy alávetette magát Malik Shahnak, és áttért az iszlámra, békét és biztonságot vásárolva birodalmának.Utóhatások1089-ben, jelentős zűrzavar és a szeldzsuk törökök külső fenyegetései közepette, II. Georgiai György – akár saját döntése alapján, akár nemesei nyomására – királlyá koronázta 16 éves fiát, IV. Dávidot.IV. Dávid, aki életerejéről és stratégiai érzékéről ismert, kihasználta a Seljuq szultán, Malik Shah 1092-es halálát és az 1096-os első keresztes hadjárat által kiváltott geopolitikai változásokat követő káoszt.IV. Dávid ambiciózus reformba és katonai kampányba kezdett, amelynek célja a tekintélyének megszilárdítása, az arisztokrácia hatalmának megfékezése és a szeldzsuk erők kiűzése a grúz területekről.1099-re, ugyanabban az évben, amikor Jeruzsálemet elfoglalták a keresztesek, Dávid kellőképpen megerősítette királyságát ahhoz, hogy beszüntesse a szeldzsukok éves adófizetését, jelezve Grúzia növekvő függetlenségét és katonai képességét.Dávid erőfeszítései az 1121-es didgori csatában aratott döntő győzelemben csúcsosodtak ki, ahol erői elsöprő fölénnyel legyőzték a muszlim seregeket.Ez a győzelem nemcsak Grúzia határait biztosította, hanem a királyságot a Kaukázusban és Kelet-Anatóliában is nagyhatalommá alakította, megalapozva a terjeszkedés és a kulturális felvirágzás időszakát, amely meghatározza a grúz aranykort.

IV. Dávid, Georgia, az Építő Dávid, a grúz történelem egyik sarkalatos alakja volt, 1089 és 1125 között uralkodott. Fiatalon, 16 évesen feljutott a szeldzsuk inváziók és belső viszályok által meggyengült királyságba.Dávid jelentős katonai és közigazgatási reformokat kezdeményezett, amelyek új életre keltették Grúziát, lehetővé téve számára a szeldzsuk törökök kiűzését és a grúz aranykor kezdetét.Uralkodása fordulópontot jelentett az 1121-es didgori csatában aratott győzelmével, amely drasztikusan csökkentette a szeldzsuk befolyását a régióban, és kiterjesztette a grúz ellenőrzést a Kaukázusra.Dávid reformjai megerősítették a katonai és a központosított közigazgatást, elősegítve a kulturális és gazdasági virágzás időszakát.David szoros kapcsolatokat ápolt a grúz ortodox egyházzal is, fokozva annak kulturális és szellemi befolyását.A nemzet újjáépítésére tett erőfeszítései és jámbor hite oda vezetett, hogy a grúz ortodox egyház szentté avatta.A hanyatló Bizánci Birodalom kihívásai és a szomszédos muszlim területek folyamatos fenyegetései ellenére IV. Dávidnak sikerült megőriznie és kiterjesztenie királysága szuverenitását, és olyan örökséget hagyott maga után, amely Grúziát a Kaukázus domináns regionális hatalmává tette.

Nagy Tamar, aki 1184 és 1213 között uralkodott, Grúzia jelentős uralkodója volt, a grúz aranykor csúcsát jelentette.Mint az első nő, aki önállóan kormányozta a nemzetet, nevezetesen a „mepe” vagy „király” címmel emlegették, hangsúlyozva tekintélyét.Tamar apja, III. György társuralkodójaként lépett a trónra 1178-ban, az arisztokrácia kezdeti ellenállásával szembesülve apja halála utáni egyedüli felemelkedésekor.Uralkodása során Tamar sikeresen elfojtotta az ellenzéket, és agresszív külpolitikát folytatott, hasznot húzva a szeldzsuk törökök meggyengüléséből.Stratégiai házasságai először Jurij orosz herceggel, majd válásukat követően David Soslan alani herceggel döntő jelentőségűek voltak, és megerősítették uralmát olyan szövetségek révén, amelyek kiterjesztették dinasztiáját.David Soslannal kötött házasságából két gyermek született, George és Rusudan, akik követték őt, folytatva a Bagrationi-dinasztiát.1204-ben, Tamar grúz királynő uralma alatt, a Fekete-tenger partján megalakult Trebizond birodalma .Ezt a stratégiai lépést a grúz csapatok támogatták, és Tamar rokonai, Aleksziosz I. Megasz Komnénosz és testvére, Dávid kezdeményezték, akik bizánci hercegek és menekültek voltak a grúz udvarban.A Trebizond megalapítása a bizánci bizonytalanság időszakában történt, amelyet a negyedik keresztes hadjárat súlyosbított.Tamar Trebizondnak nyújtott támogatása egybevágott geopolitikai céljaival, miszerint kiterjeszti a grúz befolyást és egy ütközőállamot hozzon létre Georgia közelében, miközben megerősítette szerepét a keresztény érdekek védelmében a régióban.Tamar vezetése alatt Grúzia virágzott, jelentős katonai és kulturális diadalokat ért el, amelyek kiterjesztették grúz befolyását a Kaukázusra.Azonban ezen eredmények ellenére birodalma hanyatlásnak indult a mongol inváziók alatt, röviddel halála után.Tamar öröksége a grúz kulturális emlékezetben a nemzeti büszkeség és siker szimbólumaként őrzi meg, a művészetekben és a populáris kultúrában példamutató uralkodóként és a grúz nemzeti identitás szimbólumaként ünnepelték.

A mongol inváziók Grúziában, amelyek a 13. században zajlottak, jelentős zűrzavaros időszakot jelentettek az akkori Grúziát, Örményországot és a Kaukázus nagy részét magában foglaló régióban.Az első érintkezés a mongol erőkkel 1220-ban történt, amikor Szubutáj és Dzsebe tábornokok, akik üldözték II. Khwarezm Mohamedet a Khwarezmian Birodalom pusztulása közepette, egy sor pusztító rajtaütést hajtottak végre.Ezek a korai találkozások az egyesített grúz és örmény erők vereségét mutatták be, bemutatva a mongolok félelmetes katonai képességeit.A mongolok kaukázusi és kelet-anatóliai terjeszkedésének fő szakasza 1236-ban kezdődött. Ez a hadjárat a Georgiai Királyság, a Rum Szultánság és a Trebizond Birodalom leigázásához vezetett.Ezenkívül a Kilikiai Örmény Királyság és más keresztes államok úgy döntöttek, hogy önkéntesen elfogadják a mongol vazallusokat.A mongolok ebben az időszakban az asszaszinokat is kiirtották.A mongolok dominanciája a Kaukázusban az 1330-as évek végéig fennmaradt, jóllehet a grúz függetlenség rövid ideig tartó visszaállítása V. Ragyogó György uralkodása alatt megszakította.A régió folyamatos stabilitását azonban aláásták a Timur által vezetett későbbi inváziók, amelyek végül Grúzia feldarabolásához vezettek.A mongol uralom ezen időszaka mélyen befolyásolta a Kaukázus politikai tájképét, és alakította a régió történelmi pályáját.Mongol inváziókA mongolok első behatolása a Grúz Királyság területére 1220 őszén történt, Szubutáj és Dzsebe tábornok vezetésével.Ez az első kapcsolatfelvétel egy felderítő küldetés része volt, amelyet Dzsingisz kán engedélyezett a Khwarezm sah üldözése során.A mongolok bemerészkedtek Örményországba, amely akkoriban grúz ellenőrzés alatt állt, és a khunani csatában döntően legyőztek egy grúz-örmény csapatot, megsebesítve IV. György grúz királyt.A Kaukázusba való előrehaladásuk azonban átmeneti volt, mivel visszatértek, hogy a Khwarezmian kampányra összpontosítsanak.A mongol erők 1221-ben folytatták agresszív benyomulásukat a grúz területekre, kihasználva a grúz ellenállás hiányát a vidék feldúlására, ami a bardav-i csatában aratott újabb jelentős győzelemmel tetőzött.Sikereik ellenére ez az expedíció nem hódító, hanem inkább felderítés és rablás volt, és hadjáratuk után visszavonultak a térségből.Ivane I. Zakarian, mint a grúz atabeg és amirspasalar, döntő szerepet játszott a mongolok elleni ellenállásban 1220 és 1227 között, bár ellenállásának pontos részleteit nem dokumentálták jól.Annak ellenére, hogy a kortárs grúz krónikák nem tisztázták a támadók kilétét, nyilvánvalóvá vált, hogy a mongolok pogányok, annak ellenére, hogy korábban keresztény identitásukat feltételezték, mivel kezdetben szembeszálltak a muszlim erőkkel.Ez a téves azonosítás még a nemzetközi kapcsolatokra is hatással volt, mivel Grúzia nem tudta támogatni az ötödik keresztes hadjáratot, ahogy azt eredetileg tervezték, mivel a mongol rajtaütések pusztító hatást gyakoroltak katonai képességeire.Érdekes módon a mongolok fejlett ostromtechnológiákat alkalmaztak, esetleg lőporos fegyvereket is, jelezve, hogy invázióik során stratégiailag alkalmazták a kínai katonai taktikát és felszerelést.A helyzet Grúziában súlyosbodott Dzsalál ad-Din Mingburnu, a szökésben lévő Khwarezmian Shah támadásával, ami Tbiliszi elfoglalásához vezetett 1226-ban, súlyosan meggyengítve Grúziát az 1236-os harmadik mongol invázió előtt. Ez a végső invázió gyakorlatilag szétzúzta a grúz királyság ellenállását. .A grúz és örmény nemesség nagy része alávetette magát a mongoloknak, vagy menedéket keresett, így a régió sebezhetővé vált a további pusztításoknak és hódításoknak.Az olyan jelentős alakok, mint Ivane I Jaqeli, végül széles körű ellenállást követően jelentkeztek.1238-ra Grúzia nagyrészt a mongolok ellenőrzése alá került, és 1243-ra hivatalosan is elismerték a Nagy Kán uradalmát. Ez az elismerés súlyos adót és katonai támogatási kötelezettséget is tartalmazott, ami a régióban a mongol uralmi időszak kezdetét jelentette, amely jelentősen megváltoztatta a helyzetet. grúz történelem menetét.Mongol szabályA kaukázusi mongol uralom alatt, amely a 13. század elején kezdődött, a régió jelentős politikai és közigazgatási változásokon ment keresztül.A mongolok létrehozták a gurdzsisztáni vilájetet, amely Grúziát és az egész Dél-Kaukázust felölelte, és közvetve a helyi grúz uralkodón keresztül kormányzott.Ennek az uralkodónak szüksége volt a Nagy Kán megerősítésére, hogy trónra lépjen, és szorosabban integrálja a régiót a Mongol Birodalomba.Rusudan királynő 1245-ben bekövetkezett halála után Grúzia az interregnum időszakába lépett.A mongolok kihasználták az utódlási vitát, és támogatták a rivális frakciókat, amelyek különböző jelölteket támogattak a grúz korona megszerzésére.Ezek a jelöltek VII. Dávid „Ulu”, IV. György törvénytelen fia, és David VI „Narin”, Rusudan fia voltak.A mongol uralom elleni 1245-ös kudarcos grúz lázadás után Güyük kán 1247-ben úgy döntött, hogy mindkét Dávidot társkirályokká teszi, akik Kelet-, illetve Nyugat-Georgia felett uralkodnak.A mongolok eltörölték a katonai-közigazgatási körzetek (tumen) kezdeti rendszerét, de szigorú felügyeletet tartottak fenn az adók és járulékok folyamatos áramlásának biztosítása érdekében.A grúzokat nagymértékben felhasználták a mongol hadjáratokban a Közel-Keleten, beleértve az olyan jelentős csatákat, mint az alamuti (1256), bagdadi (1258) és az Ain Jalut (1260) csatákban.Ez a kiterjedt katonai szolgálat súlyosan kimerítette Grúzia védelmét, így sebezhetővé tette a belső lázadásokkal és külső fenyegetésekkel szemben.Nevezetesen, hogy grúz kötelékek is részt vettek az 1243-as Köse Dagnál aratott mongolok győzelmében, amely legyőzte a rümi szeldzsukokat.Ez jól illusztrálta a grúzok összetett és olykor ellentmondásos szerepét a mongol katonai vállalkozásokban, mivel ezekben a csatákban hagyományos riválisaikkal vagy ellenségeikkel együtt harcoltak.1256-ban a perzsai székhelyű Mongol Ilkhanátus vette át az irányítást Grúzia felett.Jelentős grúz lázadás történt 1259-1260-ban David Narin vezetésével, aki sikeresen megteremtette Imereti függetlenségét Nyugat-Grúziában.A mongol válasz azonban gyors és súlyos volt, David Ulu, aki csatlakozott a lázadáshoz, ismét legyőzték és leigázták.A folyamatos konfliktusok, a súlyos adók és a kötelező katonai szolgálat széles körű elégedetlenséghez vezetett, és meggyengítette a mongolok szorítását Grúziában.A 13. század végére, amikor az Ilkhanátus hatalma alábbhagyott, Georgia lehetőséget látott autonómiája egyes aspektusainak helyreállítására.Ennek ellenére a mongolok által előidézett politikai széttagoltság hosszan tartó hatást gyakorolt ​​a grúz államiságra.A nemesek megnövekedett hatalma és regionális autonómiája tovább bonyolította a nemzeti egységet és kormányzást, ami közel anarchiához vezetett, és lehetővé tette a mongolok számára, hogy manipulálják a helyi uralkodókat az irányítás fenntartása érdekében.Végül a mongol befolyás Grúziában csökkent, ahogy az Ilkhanátus felbomlott Perzsiában, de uralmuk öröksége továbbra is hatással volt a régió politikai tájképére, hozzájárulva a folyamatos instabilitáshoz és széttagoltsághoz.

V. György, akit "a Ragyogó" néven ismertek, a grúz történelem egyik sarkalatos alakja volt, aki abban az időszakban uralkodott, amikor a Grúz Királyság kilábalt a mongolok uralmából és belső viszályaiból.A II. Demetrius király és Natela Jaqeli gyermekeként született V. György korai éveit anyai nagyapja udvarában töltötte Samtskhében, egy olyan régióban, amely akkoriban erős mongol befolyás alatt állt.Apját a mongolok kivégezték 1289-ben, ami nagymértékben befolyásolta Györgynek az idegen uralomról alkotott nézetét.1299-ben, a politikai instabilitás időszakában az ilhanida kán, Gázán Györgyöt bátyja, VIII. Dávid rivális királyává nevezte ki, bár uralma a fővárosra, Tbiliszire korlátozódott, így a "Tbiliszi árnyékkirálya" becenevet kapta.Uralma rövid ideig tartott, és 1302-re bátyja, Vakhtang III váltotta fel.George csak testvérei halála után tért vissza jelentős hatalomhoz, végül unokaöccse régensévé vált, majd 1313-ban ismét trónra lépett.V. György uralma alatt Grúzia összehangolt erőfeszítéseket látott területi integritásának és központi tekintélyének helyreállítására.Ügyesen kihasználta a Mongol Ilkhanátus meggyengülését, megszüntette a mongolok adófizetését, és katonailag kiűzte őket Grúziából 1334-re. Uralkodása a mongol befolyás megszűnésének kezdetét jelentette a térségben.V. György jelentős belső reformokat is végrehajtott.Felülvizsgálta a jogi és adminisztratív rendszereket, növelte a királyi hatalmat és központosította a kormányzást.Újra kibocsátotta a grúz pénzverést, és pártfogolta a kulturális és gazdasági kapcsolatokat, nevezetesen a Bizánci Birodalommal , valamint Genova és Velence tengeri köztársaságaival.Ebben az időszakban a grúz szerzetesi élet és a művészetek újjáéledtek, részben a helyreállított stabilitásnak, valamint a nemzeti büszkeség és identitás visszaállításának köszönhetően.A külpolitikában V. György sikeresen megerősítette Grúzia befolyását a történelmileg vitatott Samtskhe régióban és az örmény területeken, és erősebben beillesztette őket a grúz birodalomba.Diplomáciai kapcsolatokat folytatott a szomszédos hatalmakkal is, sőt kapcsolatokat terjesztett ki az egyiptomiMameluk Szultánsággal is, jogokat biztosítva a grúz kolostorok számára Palesztinában.

Timur, más néven Tamerlane , a 14. század végén és a 15. század elején egy sor brutális inváziót vezetett Grúziába, amelyek pusztító hatással voltak a királyságra.A többszöri invázió és a régió iszlámmá alakítására tett kísérletek ellenére Timurnak soha nem sikerült teljesen leigáznia Grúziát vagy megváltoztatni keresztény identitását.A konfliktus 1386-ban kezdődött, amikor Timur elfoglalta Grúzia fővárosát, Tbiliszit és V. Bagrat királyt, ezzel nyolc invázió kezdetét jelentette Grúziába.Timur katonai hadjáratait rendkívüli brutalitásuk jellemezte, beleértve a civilek lemészárlását, a városok felgyújtását és a széles körű pusztítást, amelyek miatt Georgia romos állapotba került.Minden kampány általában azzal végződött, hogy a grúzoknak kemény békefeltételeket kellett elfogadniuk, beleértve az adófizetést is.Az egyik figyelemre méltó epizód ezen inváziók során V. Bagrat király ideiglenes elfogása és kényszerű áttérés az iszlám hitre, aki színlelt megtérést, hogy biztosítsa szabadulását, majd később sikeres felkelést szervezett a Timurid csapatok ellen Grúziában, megerősítve keresztény hitét és Grúzia szuverenitását.Az ismételt inváziók ellenére Timur makacs ellenállásba ütközött a grúzok részéről, olyan királyok vezetésével, mint VII. György, aki uralkodásának nagy részét azzal töltötte, hogy megvédje királyságát Timur erőitől.Az inváziók jelentős csatákban csúcsosodtak ki, mint például a heves ellenállás a Birtvisi erődnél és a grúz kísérletek az elveszett területek visszafoglalására.Végül, bár Timur elismerte Grúziát keresztény államként, és megengedte neki, hogy megőrizzen valamilyen autonómiát, az ismételt inváziók meggyengítették a királyságot.Timur 1405-ben bekövetkezett halála véget vetett Grúzia közvetlen fenyegetésének, de a hadjáratai során okozott károk hosszan tartó hatással voltak a régió stabilitására és fejlődésére.

Timur pusztító inváziói után Grúziának új kihívásokkal kellett szembenéznie a Qara Qoyunlu, majd később az Aq Qoyunlu Turkomán konföderáció felemelkedésével a Kaukázusban és Nyugat-Perzsiában.A Timur birodalma által hagyott hatalmi vákuum megnövekedett instabilitáshoz és gyakori konfliktusokhoz vezetett a régióban, ami jelentősen érintette Grúziát.Qara Qoyunlu inváziókA Qara Qoyunlu Qara Yusuf vezetésével kihasználta Grúzia meggyengült államát a Timur inváziók után.1407-ben, egyik első támadásuk során Qara Yusuf elfogta és megölte Georgia VII. Györgyöt, sok foglyot ejtett, és pusztítást végzett a grúz területeken.Ezt követően inváziók következtek, I. grúz Konstantint legyőzték és kivégezték, miután elfogták a chalagani csatában, tovább destabilizálva a régiót.I. Sándor visszahódításaiA grúz I. Sándornak, aki a királyságának helyreállítását és védelmét tűzte ki célul, 1431-re sikerült visszaszereznie olyan területeket, mint Lori a turkománoktól. Erőfeszítései hozzájárultak a határok ideiglenes stabilizálásához, és lehetővé tették a folyamatos támadásokból való kilábalást.Jahan Shah invázióiA 15. század közepén a Qara Qoyunlu-i Jahan Shah több inváziót indított Grúziába.A legfigyelemreméltóbb 1440-ben volt, ami Samsvilde és a főváros, Tbiliszi kifosztását eredményezte.Ezek az inváziók időszakosan folytatódtak, mindegyik jelentősen megterhelte Grúzia erőforrásait és meggyengítette politikai struktúráját.Uzun Hasan kampányaiA század későbbi szakaszában Uzun Hasan Aq Qoyunluból további inváziókat vezetett Grúziába, folytatva az elődei által kialakított támadási mintát.Hadjáratai 1466-ban, 1472-ben és esetleg 1476-77-ben az addigra töredezetté és politikailag instabillá vált Georgia feletti uralom kikényszerítésére összpontosítottak.Yaqub invázióiA 15. század végén az Aq Qoyunlu-i Yaqub Grúziát is célba vette.1486-ban és 1488-ban folytatott hadjáratai közé tartozott olyan kulcsfontosságú grúz városok elleni támadások is, mint Dmanisi és Kveshi, ami tovább demonstrálja, hogy Grúzia milyen kihívásokkal néz szembe szuverenitásának és területi integritásának megőrzése terén.A turkomán fenyegetés végeA Grúziát fenyegető türkomán fenyegetés jelentősen csökkent a Szafavida-dinasztia I. Iszmáil uralma alatt való felemelkedését követően, aki 1502-ben legyőzte az Aq Qoyunlu-t. Ez a győzelem jelentette a grúz területre irányuló jelentős turkomán inváziók végét, és megváltoztatta a regionális hatalmi dinamikát, megnyitva az utat a viszonylagos felé. stabilitást a régióban.Ebben az időszakban Grúzia a folyamatos katonai hadjáratok és a Kaukázust és Nyugat-Ázsiát átformáló szélesebb körű geopolitikai változásokkal küzdött.Ezek a konfliktusok kimerítették a grúz erőforrásokat, jelentős emberéletek veszteségéhez vezettek, és hátráltatták a királyság gazdasági és társadalmi fejlődését, hozzájárulva a királyság esetleges kisebb politikai egységekre való széttöredezéséhez.

Az egyesített Grúz Királyság széttöredezettsége és végső összeomlása a 15. század végén jelentős változást jelentett a régió történelmi és politikai tájképében.A 13. századi mongol inváziók által kezdeményezett széttagoltság egy de facto független nyugat-grúz királyság kialakulásához vezetett VI. Dávid Narin király és utódai alatt.A többszöri újraegyesítési kísérlet ellenére a tartós megosztottság és belső konfliktusok további széteséshez vezettek.VIII. György király uralkodásának idejére, az 1460-as években a széttagoltság egy teljes dinasztikus triarchiává fejlődött, amely heves rivalizálással és konfliktusokkal járt a Bagrationi királyi család különböző ágai között.Ezt az időszakot a Samtskhe Hercegség szeparatista mozgalmai, valamint a kartli központi kormányzat és az Imereti és Kakheti regionális hatalmak közötti folyamatos viszály jellemezte.Ezeket a konfliktusokat súlyosbították a külső nyomások, mint például az Oszmán Birodalom felemelkedése, valamint a timurid és turkomán erők folyamatos fenyegetései, amelyek kihasználták és elmélyítették a belső megosztottságot Grúzián belül.A helyzet 1490-ben elérte a kritikus pontot, amikor egy formális békemegállapodás zárta le a dinasztikus háborúkat azzal, hogy a korábbi egyesített királyságot hivatalosan három külön királyságra osztották fel: Kartlira, Kakhetira és Imeretire.Ezt a felosztást egy királyi tanács formálta, amely elismerte a széttagoltság visszafordíthatatlan természetét.Az egykor hatalmas, 1008-ban megalakult Grúz Királyság így megszűnt egységes államként létezni, ami több évszázados regionális széttagoltsághoz és idegen uralmához vezetett.Grúzia történelmének ez az időszaka szemlélteti a folyamatos külső inváziók és belső rivalizálás mélyreható hatását a középkori királyságra, rávilágítva a szuverén egység megőrzésének kihívásaira mind a külső agresszió, mind a belső széttagoltság mellett.A királyság esetleges felbomlása jelentősen megváltoztatta a Kaukázus politikai tájképét, megalapozva a további geopolitikai változásokat a szomszédos birodalmak terjeszkedésével.

A Georgia nyugati részén található Imereti Királyság 1455-ben független monarchiaként alakult ki, miután az egyesített Grúz Királyság több rivális királyságra feldarabolódott.Ezt a megosztottságot elsősorban a folyamatos belső dinasztikus viták és külső nyomások okozták, különösen az oszmánok részéről.Imereti, amely még a nagyobb grúz királyság idején is külön régió volt, a Bagrationi királyi család kadét ága uralta.Imereti kezdetben az autonómia és az egyesülés időszakait élte át Brilliant V. György uralma alatt, aki ideiglenesen helyreállította az egységet a régióban.1455 után azonban Imereti visszatérő csatatérré vált, amelyet a grúz belső viszályok és az állandó oszmán betörések egyaránt befolyásoltak.Ez a folyamatos konfliktus jelentős politikai instabilitáshoz és fokozatos hanyatláshoz vezetett.A királyság stratégiai helyzete sebezhetővé, de a regionális politikában is jelentőssé tette, ami arra késztette Imereti uralkodóit, hogy külföldi szövetségeket keressenek.1649-ben, védelmet és stabilitást keresve, Imereti nagyköveteket küldött az orosz cárságba , kezdeti kapcsolatokat létesítve, amelyeket 1651-ben viszonoztak egy Imeretibe érkező orosz misszióval.A küldetés során III. Imereti Sándor hűségesküt tett Alekszisz orosz cárnak, ami tükrözi a királyság geopolitikai irányultságát az orosz befolyás felé.Ezen erőfeszítések ellenére Imereti politikailag töredezett és instabil maradt.III. Sándor kísérletei, hogy megszilárdítsák az irányítást Nyugat-Grúzia felett, mulandóak voltak, és 1660-ban bekövetkezett halála miatt a régió folyamatosan feudális viszályokkal volt tele.A megszakításokkal uralkodó Imereti Archil Oroszországtól is segítséget kért, sőt XII. Ince pápát is megkereste, de erőfeszítései végül nem jártak sikerrel, ami száműzetéséhez vezetett.A 19. század jelentős fordulópontot jelentett, amikor II. Imereti Salamon 1804-ben Pavel Tsitsianov nyomására elfogadta az orosz birodalmi fennhatóságot.Uralma azonban 1810-ben véget ért, amikor az Orosz Birodalom leváltotta, ami Imereti formális annektálásához vezetett.Ebben az időszakban az olyan helyi fejedelemségek, mint Mingrelia, Abházia és Guria, megragadták az alkalmat, hogy megerősítsék függetlenségüket Imeretitől, tovább feldarabolva a grúz területeket.

A Kakheti Királyság történelmi monarchia volt Kelet-Grúziában, amely az egyesített Grúz Királyság 1465-ös széttöredezéséből emelkedett ki. Kezdetben Gremiben, majd Telaviban hozták létre a fővárost, Kakheti félig független államként működött, amelyet jelentős mértékben befolyásoltak a nagyobb regionális hatalmak. , nevezetesen Irán és esetenként az Oszmán Birodalom .Korai alapozásokA Kakheti Királyság korábbi formája a 8. századra vezethető vissza, amikor Tzanaria helyi törzsei fellázadtak az arab irányítás ellen, és ezzel jelentős kora középkori grúz királyságot hoztak létre.Újjáalapítás és felosztásA 15. század közepén Grúzia intenzív belső konfliktusokkal szembesült, amelyek megosztottságához vezettek.1465-ben, miután VIII. György grúz királyt lázadó vazallusa, III. Qvarqvare, Samtskhe hercege elfogta és trónjáról megfosztotta, Kakheti önálló entitásként emelkedett újra VIII. György alatt.Egyfajta ellenkirályként uralkodott egészen 1476-ban bekövetkezett haláláig. 1490-re a megosztottság hivatalossá vált, amikor II. Konstantin elismerte I. Sándort, VIII. György fiát Kakheti királyának.A függetlenség és a hódoltság időszakaiA 16. század során Kakheti viszonylagos függetlenség és jólét időszakait élte meg Léván király alatt.A királyság profitált abból, hogy a létfontosságú Ghilan-Shemakha-Astrahhan selyemút mentén helyezkedett el, elősegítve a kereskedelmet és a gazdasági növekedést.Kakheti stratégiai jelentősége azonban azt is jelentette, hogy célpontja volt a terjeszkedő Oszmán és Szafavida birodalomnak.1555-ben az Amasya-békeszerződés Kahetit a szafavida iráni befolyás övezetébe helyezte, a helyi uralkodók azonban megőrizték bizonyos fokú autonómiát a nagyhatalmak közötti kapcsolatok kiegyensúlyozásával.Safavid kontroll és ellenállásA 17. század eleje I. Abbász iráni sah újabb erőfeszítéseket hozott, hogy Kakhetit szorosabban integrálja a Szafavida Birodalomba .Ezek az erőfeszítések 1614 és 1616 között súlyos inváziókban csúcsosodtak ki, amelyek elpusztították Kakhetit, ami jelentős elnéptelenedéshez és gazdasági hanyatláshoz vezetett.Ennek ellenére az ellenállás folytatódott, és 1659-ben a kahétok felkelést indítottak a turkománok térségbe való betelepítésének terve ellen.Iráni és oszmán befolyásA 17. és a 18. század elején Kakheti többször is az iráni és az oszmán ambíciók közé került.A szafavida kormány megkísérelte megszilárdítani az irányítást azáltal, hogy újra benépesítette a területet nomád török ​​törzsekkel, és közvetlen iráni kormányzók alá helyezte.Egyesítés Erekle alatt IIA 18. század közepére a politikai táj megváltozni kezdett, amikor az iráni Nader sah II. Teimuraz kakheti herceg és fia, II. Erekle hűségét azzal jutalmazta, hogy 1744-ben kakheti, illetve kartli királyságot biztosította nekik. Nader Shah halálát követően 1747-ben II. Erekle kihasználta a kialakult káoszt, hogy nagyobb függetlenséget szerezzen, és 1762-re sikerült egyesítenie Kelet-Grúziát, megalakítani a Kartli-Kakheti Királyságot, ami Kakheti, mint külön királyság végét jelentette.

A Kartli Királyság, amelynek központja Kelet-Grúzia, fővárosa Tbiliszi, az egyesült Grúz Királyság széttöredezéséből 1478-ban emelkedett ki, és egészen 1762-ig létezett, amikor egyesült a szomszédos Kakheti Királysággal.Ez a dinasztikus utódlás által elősegített egyesülés mindkét régiót a Bagrationi-dinasztia kakheti ágának uralma alá vonta.Története során Kartli gyakran találta magát Irán és kisebb mértékben az Oszmán Birodalom domináns regionális hatalmainak vazallusaként, bár nagyobb autonómia időszakait élte meg, különösen 1747 után.Háttér és szétesésKartli története mélyen összefonódik a Georgia Királyság 1450 körül kezdődő szélesebb körű felbomlásával. A királyságot a királyi házon és a nemességen belüli belső viszályok sújtották, ami végül megosztottságához vezetett.A döntő pillanat 1463 után következett be, amikor VIII. György vereséget szenvedett a chikhori csatában, aminek következtében 1465-ben II. Qvarqvare, Samtskhe hercege elfogta.Ez az esemény katalizálta Grúzia külön királyságokra való felosztását, amelyek közül Kartli volt az egyik.A töredezettség és konfliktus korszakaVI. Bagrat 1466-ban Grúzia királyának kiáltotta ki magát, beárnyékolva Kartli ambícióit.Konstantin, a rivális követelő és VIII. György unokaöccse 1469-re megalapította uralmát Kartli egy részén. Ezt a korszakot folyamatos feudális viták és konfliktusok jellemezték, nemcsak Grúzián belül, hanem olyan külső fenyegetésekkel is, mint az oszmánok és a turkománok.Az újraegyesítésre irányuló erőfeszítések és a folyamatos viszályA 15. század végén kísérletek történtek a grúz területek újraegyesítésére.Például Constantine-nak sikerült ellenőrzést gyakorolnia Kartli felett, és rövid időre újra egyesítette azt Nyugat-Georgiával.Ezek az erőfeszítések azonban gyakran rövid életűek voltak a folyamatos belső konfliktusok és az új külső kihívások miatt.Leigázás és félfüggetlenségA 16. század közepére Kartli Grúzia sok más részéhez hasonlóan Irán szuzerenitása alá került, és az 1555-ös amasjai béke megerősítette ezt a státuszt.Bár formálisan a Szafavida Perzsa Birodalom részeként ismerték el, Kartli megőrizte bizonyos fokú autonómiáját, bizonyos mértékig intézte belső ügyeit, és részt vett a regionális politikában.A Kartli-Kakheti Ház felemelkedéseA 18. században, különösen Nader Shah 1747-es meggyilkolását követően, Kartli és Kakheti királyai, II. Teimuraz és II. Herakleiosz, kihasználták a Perzsiában kialakult káoszt, hogy megerősítsék a de facto függetlenséget.Ebben az időszakban a királyság sorsa jelentősen megújult, és megerősítette a grúz kulturális és politikai identitást.Egyesítés és orosz uralomKartli és Kakheti egyesítése II. Irakli vezetésével 1762-ben a Kartli-Kakheti Királyság létrejöttét jelentette.Ez az egyesített királyság arra törekedett, hogy megőrizze szuverenitását a szomszédos birodalmak, különösen Oroszország és Perzsia növekvő nyomásával szemben.Az 1783-as Georgievszki Szerződés az Oroszországhoz való stratégiai igazodást szimbolizálta, amely végül a királyság 1800-ban történt hivatalos annektálásához vezetett az Orosz Birodalomhoz .

A 15. század közepére jelentős geopolitikai változások és belső megosztottságok váltották ki a Grúz Királyság hanyatlását.Az oszmán törökök által elfoglalt Konstantinápoly 1453-as bukása olyan döntő esemény volt, amely elszigetelte Grúziát Európától és a tágabb keresztény világtól, tovább fokozva sebezhetőségét.Ezt az elszigeteltséget részben enyhítette a folyamatos kereskedelmi és diplomáciai kapcsolatok a Krím-félszigeten lévő genovai gyarmatokkal , amelyek Grúzia fennmaradó kapcsolataként szolgáltak Nyugat-Európával.Az egykor egyesült grúz királyság több kisebb egységre való széttöredezése jelentős fordulópontot jelentett történelmében.Az 1460-as évekre a királyság a következőkre oszlott: ^[18]3 Kartli, Kakheti és Imereti királysága.5 Guria, Svaneti, Meskheti, Abhazeti és Samegrelo Hercegségek.A 16. század folyamán az Oszmán Birodalom és a Szafavida Perzsia regionális hatalmai kihasználták Grúzia belső megosztottságát, hogy ellenőrzést szerezzenek területei felett.Az 1555-ös amasjai béke, amely az elhúzódó oszmán–szafavida háborút követte, meghatározta a befolyási övezeteket Grúziában e két birodalom között, Imeretit az oszmánokhoz, Kartli-Kahetit pedig a perzsákhoz rendelte.Az erőviszonyok azonban gyakran megváltoztak a későbbi konfliktusokkal, ami váltakozó török ​​és perzsa dominancia időszakához vezetett.Különösen brutális volt a perzsa Grúzia feletti ellenőrzés visszaszerzése.1616-ban, egy grúz lázadást követően, I. Abbász perzsa sah pusztító büntetőhadjáratot rendelt el Tbiliszi, a főváros ellen.Ezt a kampányt egy szörnyű mészárlás jellemezte, amely akár 200 000 ember halálát is eredményezte ^[19] , és ezreket deportáltak Kakhetiból Perzsiába.Ez az időszak Ketevan királynő tragikus sorsának is tanúja volt, akit megkínoztak és meggyilkoltak ^[20,] mert nem volt hajlandó lemondani keresztény hitéről, ami azt a súlyos elnyomást jelképezi, amellyel a grúzok szembesültek a perzsa uralom alatt.Az állandó háborúskodás, a súlyos adók és a külső hatalmak politikai manipulációja elszegényítette Grúziát, és demoralizálta lakosságát.Az olyan európai utazók megfigyelései, mint Jean Chardin a 17. században, rávilágítottak a parasztok nehéz helyzetére, a nemesség korrupciójára és a papság alkalmatlanságára.Válaszul ezekre a kihívásokra a grúz uralkodók arra törekedtek, hogy megerősítsék kapcsolataikat külső szövetségesekkel, köztük az orosz cársággal .1649-ben az Imereti Királyság elérte Oroszországot, ami kölcsönös nagykövetségekhez vezetett, és III. Imereti Sándor hivatalos hűségesküt tett Alekszisz orosz cárnak.Ezen erőfeszítések ellenére a belső viszályok továbbra is sújtották Grúziát, és az orosz védelme alatt remélt stabilizáció ebben az időszakban nem valósult meg teljesen.Így a 17. század végére Grúzia széttöredezett és szorongatott régió maradt, amely az idegen uralom és a belső megosztottság igája alatt küszködött, és megteremtette a terepet az elkövetkező évszázadok további megpróbáltatásainak.

A kora újkorban Grúzia a muszlim oszmán és a szafavida perzsa birodalmak közötti irányítás harctere volt.A különböző királyságokra és fejedelemségekre töredezett Georgia stabilitást és védelmet keresett.A 18. századra az ortodox keresztény hitet Grúziával osztozó Orosz Birodalom erős szövetségessé vált.1783-ban a keleti grúz királyság, Kartli-Kakheti II. Heraclius király alatt szerződést írt alá, amely orosz protektorátussá tette, formálisan lemondva a Perzsiával fennálló kapcsolatokról.A szövetség ellenére Oroszország nem tartotta be maradéktalanul a szerződés feltételeit, ami Kartli-Kakheti 1801-es annektálásához és Grúzia kormányzósággá alakításához vezetett.Következett a nyugat-grúz Imereti királyság, amelyet 1810-ben Oroszország annektált. A 19. század során Oroszország fokozatosan magába foglalta a többi grúz területet is, amelyek uralmát a Perzsiával és az Oszmán Birodalommal kötött békeszerződések legitimálták.Az 1918-ig tartó orosz fennhatóság alatt Grúzia jelentős társadalmi és gazdasági átalakuláson ment keresztül, beleértve az új társadalmi osztályok megjelenését.A jobbágyfelszabadítás 1861-ben és a kapitalizmus megjelenése ösztönözte a városi munkásosztály növekedését.Ezek a változások azonban széles körű elégedetlenséghez és nyugtalansághoz is vezettek, amelyek az 1905-ös forradalomban csúcsosodtak ki.A lakosság körében egyre nagyobb teret hódító szocialista mensevikek vezették az orosz dominancia elleni lökést.Grúzia 1918-as függetlensége kevésbé a nacionalista és szocialista mozgalmak diadala, hanem inkább az Orosz Birodalom első világháború alatti összeomlásának következménye.Míg az orosz uralom védelmet nyújtott a külső fenyegetésekkel szemben, gyakran elnyomó kormányzás jellemezte, vegyes hatásokat hagyva a grúz társadalomban.HáttérA 15. századra az egykor egyesített Grúzia Keresztény Királyság több kisebb egységre töredezett, és az oszmán és a szafavida perzsa birodalom vitáinak középpontjába került.Az 1555-ös amasjai béke hivatalosan felosztotta Grúziát a két hatalom között: a nyugati részek, köztük az Imereti Királyság és a Samtskhe Hercegség, oszmán befolyás alá kerültek, míg a keleti régiók, például Kartli és Kakheti királysága perzsa alá került. ellenőrzés.E külső nyomások közepette Grúzia támogatást kezdett keresni egy új, feltörekvő északi hatalomtól – Moszkvától (Oroszország), amely osztozta Grúzia ortodox keresztény hitét.Az 1558-as kezdeti kapcsolatok végül I. Fjodor cár 1589-ben felajánlott oltalmához vezettek, bár az oroszországi jelentős támogatás földrajzi távolsága és politikai körülményei miatt csak lassan érkezett meg.Oroszország stratégiai érdeklődése a Kaukázus iránt a 18. század elején felerősödött.1722-ben, a Szafavida Perzsa Birodalomban uralkodó káosz idején, Nagy Péter expedíciót indított a régióba, a kartlii Vakhtang VI-hoz igazodva.Ez az erőfeszítés azonban megingott, és Vakhtang végül az oroszországi száműzetésben vetett véget életének.A század második felében megújult az orosz erőfeszítések Nagy Katalin vezetésével, aki az orosz befolyás megszilárdítását tűzte ki célul katonai és infrastrukturális fejlesztések révén, ideértve az erődök építését és a kozákok határőrökként való áthelyezését.Az Oroszország és az Oszmán Birodalom között 1768-ban kitört háború tovább fokozta a katonai tevékenységet a térségben.Tottleben orosz tábornok hadjáratai ebben az időszakban alapozták meg a grúz katonai autópályát.A stratégiai dinamika jelentős fordulatot vett 1783-ban, amikor II. Kartli-Kaheti Heraclius aláírta a Georgievszki Szerződést Oroszországgal, amely védelmet biztosított az oszmán és perzsa fenyegetésekkel szemben, cserébe kizárólagos hűségért Oroszországhoz.Az 1787-es orosz-török ​​háború során azonban az orosz csapatokat kivonták, így Hérakleiosz királysága sebezhetővé vált.1795-ben, miután megtagadta a perzsa ultimátumot az Oroszországgal fennálló kapcsolatok megszakítására vonatkozóan, Tbiliszit a perzsa Agha Mohammad kán megfosztotta, kiemelve a régió folyamatos küzdelmét és az orosz támogatás megbízhatatlanságát ebben a kritikus időszakban.Orosz mellékletekAnnak ellenére, hogy Oroszország nem tartotta be a Georgievszki Szerződést, és 1795-ben pusztító perzsa kifosztotta Tbiliszit, Grúzia továbbra is stratégiailag Oroszországtól függött.Agha Mohammad Khan perzsa uralkodó 1797-es meggyilkolása után, amely átmenetileg meggyengítette a perzsa ellenőrzést, II. Heraclius grúz király továbbra is reményt látott az orosz támogatásban.1798-ban bekövetkezett halálát követően azonban a belső utódlási viták és fia, Giorgi XII. gyenge vezetése további instabilitáshoz vezetett.1800 végére Oroszország határozottan megerősítette Grúzia feletti ellenőrzését.I. Pál cár úgy döntött, hogy a rivális grúz örökösök egyikét sem koronázza meg, és 1801 elejére hivatalosan is beépítette a Kartli-Kaheti Királyságot az Orosz Birodalomba – ezt a döntést I. Sándor cár még abban az évben megerősítette.Az orosz erők megszilárdították tekintélyüket a grúz nemesség erőszakos integrálásával és a lehetséges grúz trónkövetelők eltávolításával.Ez a beépülés jelentősen megerősítette Oroszország stratégiai pozícióját a Kaukázusban, ami katonai konfliktusokhoz vezetett mind Perzsiával, mind az Oszmán Birodalommal.Az ezt követő orosz-perzsa háború (1804-1813) és az orosz-török ​​háború (1806-1812) tovább szilárdította az orosz dominanciát a térségben, és olyan szerződésekben tetőzött, amelyek elismerték az orosz szuverenitást a grúz területek felett.Nyugat-Grúziában az orosz annektációval szembeni ellenállást II. Imereti Salamon vezette.Annak ellenére, hogy az Orosz Birodalom autonómiájáról próbáltak tárgyalni, elutasítása Imereti 1804-es orosz inváziójához vezetett.Salamon későbbi ellenállási kísérletei és az oszmánokkal folytatott tárgyalások végül kudarcot vallottak, ami 1810-re letelepedéséhez és száműzetéséhez vezetett. Az ebben az időszakban folytatódó orosz katonai sikerek végül visszafojtották a helyi ellenállást, és további területeket, például Adjarát és Szvanetit, az orosz irányítás alá vonták. század vége.Korai orosz uralomA 19. század elején Grúzia jelentős átalakuláson ment keresztül az orosz uralom alatt, amelyet kezdetben a katonai kormányzás jellemez, amely a régiót az orosz-török ​​és az orosz-perzsa háborúk határterületévé tette.Az integrációs erőfeszítések mélyrehatóak voltak, és az Orosz Birodalom arra törekedett, hogy Grúziát adminisztratív és kulturális szempontból is asszimilálja.A közös ortodox keresztény hiedelmek és a hasonló feudális hierarchia ellenére az orosz hatalom kényszerítése gyakran ütközött a helyi szokásokkal és kormányzással, különösen akkor, amikor 1811-ben eltörölték a grúz ortodox egyház autokefáliáját.A grúz nemesség elidegenedése jelentős ellenálláshoz vezetett, többek között egy 1832-ben meghiúsult arisztokratikus összeesküvéshez, amelyet az Orosz Birodalmon belüli szélesebb körű lázadások inspiráltak.Az ilyen ellenállás az orosz uralom alatti grúzok elégedetlenségét hangsúlyozta.Mihail Voroncov 1845-ös alkirályi kinevezése azonban politikai váltást jelentett.Voroncov alkalmazkodóbb megközelítése segített a grúz nemesség egy részének megbékítésében, ami nagyobb kulturális asszimilációhoz és együttműködéshez vezetett.A nemesség alatt a grúz parasztok zord körülmények között éltek, amelyeket a korábbi idegenuralom és gazdasági depresszió tovább súlyosbított.A gyakori éhínségek és a kemény jobbágyság időszakos lázadásokat váltott ki, mint például az 1812-es kakheti nagy lázadást. A jobbágyság kérdése kritikus volt, és lényegesen később foglalkoztak vele, mint Oroszországban.II. Sándor cár 1861-es emancipációs rendelete 1865-re kiterjedt Grúziára is, elindítva azt a fokozatos folyamatot, amelyben a jobbágyok szabad parasztokká változtak.Ez a reform több személyi szabadságot és esetleges földbirtoklási lehetőséget biztosított számukra, bár gazdasági megterhelést jelentett mind az új anyagi terhekkel küszködő parasztokra, mind a hagyományos hatalmuk gyengülésével járó nemességre.Ebben az időszakban Grúziába különféle etnikai és vallási csoportok is beözönlöttek, az orosz kormány ösztönzésére.Ez egy szélesebb stratégia része volt a Kaukázus feletti ellenőrzés megszilárdítására és a helyi ellenállás felhígítására a demográfiai összetétel megváltoztatásával.Az olyan csoportok, mint a molokánok, douhoborok és más, az orosz szívvidékről származó keresztény kisebbségek, valamint az örmények és a kaukázusi görögök stratégiai területekre telepítettek, erősítve az orosz katonai és kulturális jelenlétét a régióban.Későbbi orosz uralomSándor cár 1881-es meggyilkolása fordulópontot jelentett Grúziában az orosz fennhatóság alatt.Utóda, III. Sándor egy autokratikusabb megközelítést alkalmazott, és igyekezett elnyomni a birodalmon belül a nemzeti függetlenségre irányuló törekvéseket.Ebben az időszakban fokozódtak a centralizációs és oroszosítási erőfeszítések, mint például a grúz nyelv korlátozása, valamint a helyi szokások és identitás elnyomása, ami a grúz lakosság jelentős ellenállásába torkollott.A helyzet súlyosbodott azzal, hogy 1886-ban egy grúz diák meggyilkolta a tbiliszi szeminárium rektorát, valamint Dimitri Kipiani, az orosz egyházi hatóság kritikusa rejtélyes halálát, ami jelentős oroszellenes tüntetéseket váltott ki.A Grúziában kialakuló elégedetlenség része volt az Orosz Birodalomban zajló nagyobb zavargások mintájának, amely a szentpétervári tüntetők brutális elnyomását követően az 1905-ös forradalomig tört ki.Grúzia a forradalmi tevékenység hotspotjává vált, amelyre nagy hatással volt az Orosz Szociáldemokrata Párt mensevik frakciója.A Noe Zhordania vezette mensevikek, akiket túlnyomórészt parasztok és munkások támogattak, jelentős sztrájkokat és lázadásokat szerveztek, mint például a nagy parasztfelkelést Guriában.Taktikájuk azonban, beleértve a kozákok elleni erőszakos fellépéseket is, végül ellenreakcióhoz és más etnikai csoportokkal, különösen az örményekkel kötött szövetségek felbomlásához vezetett.A forradalom utáni időszakban viszonylagos nyugalom volt Ilarion Voroncov-Dashkov gróf kormányzása alatt, a mensevikek elhatárolták magukat a szélsőséges intézkedésektől.Grúziában a politikai tájat tovább formálta a bolsevikok korlátozott befolyása, amely főleg az ipari központokra korlátozódott, mint például Chiatura.Az első világháború új dinamikát vezetett be.Grúzia stratégiai elhelyezkedése azt jelentette, hogy a háború hatása közvetlenül érezhető volt, és míg a háború kezdetben csekély lelkesedést váltott ki a grúzokban, a Törökországgal való konfliktus fokozta a nemzetbiztonság és az autonómia sürgősségét.Az 1917-es orosz forradalmak tovább destabilizálták a régiót, és 1918 áprilisára a Transzkaukázusi Demokratikus Szövetségi Köztársaság megalakulásához vezetett, egy rövid életű entitásként, amely Grúziából, Örményországból és Azerbajdzsánból állt, és mindegyiket eltérő célok és külső nyomás vezérelte.Végül 1918. május 26-án, az előrenyomuló török ​​erők és a szövetségi köztársaság felbomlásával szemben Grúzia kikiáltotta függetlenségét, megalapítva a Grúz Demokratikus Köztársaságot.Ez a függetlenség azonban múlandó volt, mivel a geopolitikai nyomás tovább alakította rövid fennállását egészen az 1921-es bolsevik invázióig. Grúzia történelmének ez az időszaka jól illusztrálja a nemzeti identitás kialakulásának és az autonómiáért folytatott harcnak a bonyolultságát a tágabb birodalmi dinamika és a helyi viszonyok hátterében. politikai megrázkódtatások.

Az 1918 májusától 1921 februárjáig létező Georgiai Demokratikus Köztársaság (DRG) a grúz történelem egyik sarkalatos fejezete, mint a grúz köztársaság első modern megalakulása.Az 1917-es orosz forradalmat követően, amely az Orosz Birodalom felbomlásához vezetett, a DRG kikiáltotta függetlenségét a birodalmat követő Oroszország változó hűségei és káoszai közepette.A mérsékelt, többpárti Grúz Szociáldemokrata Párt – túlnyomórészt mensevik – irányításával nemzetközileg elismerték a nagy európai hatalmak.Kezdetben a DRG a Német Birodalom protektorátusa alatt működött, ami a stabilitás látszatát biztosította.Ez a megállapodás azonban véget ért Németország első világháborús vereségével.Ezt követően a brit erők elfoglalták Grúzia egyes részeit, hogy megakadályozzák a bolsevik hatalomátvételt, de 1920-ban kivonultak a moszkvai szerződést követően, amelyben Szovjet-Oroszország meghatározott feltételekkel ismerte el Grúzia függetlenségét, hogy elkerülje a bolsevikellenes tevékenységeket.A nemzetközi elismerés és támogatás ellenére az erős külföldi védelem hiánya sebezhetővé tette a DRG-t.1921 februárjában a bolsevik Vörös Hadsereg megszállta Grúziát, ami a DRG összeomlásához vezetett 1921 márciusára. A grúz kormány Noe Zhordania miniszterelnök vezetésével Franciaországba menekült, és száműzetésben folytatta tevékenységét, amelyet olyan országok is elismertek, mint Franciaország és Nagy-Britannia. , Belgium és Lengyelország Grúzia törvényes kormánya az 1930-as évek elejéig.A DRG-t progresszív politikáiról és demokratikus értékeiről emlékeznek meg, amelyek különösen figyelemre méltóak a nők választójogának korai elfogadásában, és több etnikum bevonása a parlamentbe – ezek a jellemzők az adott időszakban továbbfejlesztettek, és hozzájárultak a pluralizmus és az inkluzivitás örökségéhez.Jelentős kulturális előrelépéseket is jelentett, mint például az első teljes értékű egyetem megalapítása Grúziában, amely beteljesítette az orosz uralom alatt elfojtott grúz értelmiségiek régóta fennálló törekvését.Rövid fennállása ellenére a Grúz Demokratikus Köztársaság olyan demokratikus alapelveket fektetett le, amelyek ma is inspirálják a grúz társadalmat.HáttérAz 1917-es februári forradalom után, amely felszámolta a kaukázusi cári adminisztrációt, a régió irányítását az Orosz Ideiglenes Kormány égisze alatt működő Különleges Transzkaukázusi Bizottság (Ozakom) vette át.A helyi szovjeteket szilárdan irányító Grúz Szociáldemokrata Párt támogatta az Ideiglenes Kormányt, igazodva a Petrográdi Szovjet által vezetett szélesebb körű forradalmi mozgalomhoz.A bolsevik októberi forradalom még abban az évben drasztikusan megváltoztatta a politikai tájat.A kaukázusi szovjetek nem ismerték el Vlagyimir Lenin új bolsevik rezsimjét, ami a régió összetett és eltérő politikai hozzáállását tükrözi.Ez az elutasítás, párosulva az egyre radikalizálódottabb dezertáló katonák által előidézett káosszal, valamint az etnikai feszültségekkel és az általános rendetlenséggel arra késztette Grúzia, Örményország és Azerbajdzsán vezetőit, hogy egységes regionális hatóságot hozzanak létre, novemberben kezdetben Transzkaukázusi Komissariátus néven. 1917-ben, majd 1918. január 23-án Szejm néven törvényhozó testületté formálták. A Nikolay Chkheidze elnökletével működő Szejm 1918. április 22-én Evgeni Gegechkkorival, majd A. a végrehajtó kormányt vezeti.Grúzia függetlenségének törekvését jelentős mértékben befolyásolták olyan nacionalista gondolkodók, mint Ilia Chavchavadze, akiknek gondolatai visszhangra találtak a kulturális ébredés időszakában.Az olyan jelentős mérföldkövek, mint a grúz ortodox egyház autokefáliájának helyreállítása 1917 márciusában, és egy nemzeti egyetem 1918-as felállítása Tbilisziben, tovább táplálták a nacionalista lelkesedést.A politikai színtéren kiemelkedő szerepet játszó grúz mensevikek azonban az Oroszországtól való függetlenedést inkább a bolsevikokkal szembeni pragmatikus intézkedésnek, semmint tartós elszakadásnak tekintették, a teljes függetlenség radikálisabb követeléseit sovinisztának és szeparatizmusnak tartották.A Transkaukázusi Föderáció rövid életű volt, aláásták a belső feszültségek és a német és az oszmán birodalom külső nyomása.1918. május 26-án feloszlott, amikor Grúzia kikiáltotta függetlenségét, amit röviddel követett Örményország és Azerbajdzsán hasonló nyilatkozata 1918. május 28-án.FüggetlenségA Németország és az Oszmán Birodalom által kezdetben elismert Grúziai Demokratikus Köztársaság (DRG) a Poti-szerződés révén a Német Birodalom védelmező, de korlátozó égisze alá került, és a batumi szerződés értelmében kénytelen volt területeket átengedni az oszmánoknak. .Ez a megállapodás lehetővé tette Grúziának, hogy a Friedrich Freiherr Kress von Kressenstein által vezényelt német erők katonai támogatásának köszönhetően kivédje Abházia bolsevik előrenyomulását.Németország első világháborús vereségét követően a brit erők váltották fel a németeket Grúziában.A brit erők és a helyi grúz lakosság közötti viszony feszült volt, és az olyan stratégiai területek felett, mint Batumi, 1920-ig vitatott volt az ellenőrzés, ami a regionális stabilitás folyamatos kihívásait tükrözi.Grúzia belsőleg területi vitákkal és etnikai feszültségekkel küszködött, különösen Örményországgal és Azerbajdzsánnal, valamint a helyi bolsevik aktivisták által szított belső lázadásokkal.Ezeket a vitákat időnként brit katonai missziók közvetítették, amelyek célja a bolsevikellenes erők megszilárdítása a Kaukázusban, de a geopolitikai realitások gyakran aláásták ezeket az erőfeszítéseket.Politikai téren a kormányt vezető Grúz Szociáldemokrata Pártnak sikerült jelentős reformokat végrehajtania, beleértve a földreformot és az igazságszolgáltatási rendszer fejlesztését, tükrözve a DRG demokratikus elvek iránti elkötelezettségét.A DRG autonómiát adott Abháziának is, hogy orvosolja az etnikai sérelmeket, bár továbbra is fennállt a feszültség az olyan etnikai kisebbségekkel, mint az oszétok.Hanyatlás és bukás1920 előrehaladtával Grúzia geopolitikai helyzete egyre bizonytalanabbá vált.Az Orosz Szovjet Szövetségi Szocialista Köztársaság (SFSR), miután legyőzte a fehér mozgalmat, növelte befolyását a Kaukázusban.Annak ellenére, hogy a szovjet vezetés felajánlotta a fehér seregek elleni szövetséget, Grúzia továbbra is a semlegesség és a be nem avatkozás álláspontját képviselte, ehelyett egy olyan politikai rendezésben reménykedett, amely biztosíthatja Moszkvától való függetlenségének formális elismerését.A helyzet azonban eszkalálódott, amikor 1920 áprilisában a 11. Vörös Hadsereg szovjet rezsimet hozott létre Azerbajdzsánban, és a grúz bolsevikok Sergo Orjonikidze vezetésével fokozták erőfeszítéseiket Grúzia destabilizálására.Az 1920 májusában végrehajtott puccskísérletet Giorgi Kvinitadze tábornok vezette grúz erők hiúsították meg, ami rövid, de heves katonai összecsapásokhoz vezetett.Az ezt követő béketárgyalások eredményeként 1920. május 7-én megszületett a moszkvai békeszerződés, ahol bizonyos feltételek mellett Szovjet-Oroszország elismerte Grúzia függetlenségét, beleértve a bolsevik szervezetek Grúzián belüli legalizálását és a külföldi katonai jelenlét megtiltását Grúzia területén.Ezen engedmények ellenére Grúzia helyzete továbbra is sebezhető maradt, amit a Nemzetszövetséghez való csatlakozásra irányuló indítvány elbukása és a szövetséges hatalmak 1921 januári hivatalos elismerése is kiemelt. A jelentős nemzetközi támogatás hiánya, valamint belső és külső nyomás Grúzia érzékeny a további szovjet előretörésekre.1921 elején a szovjet szomszédok által körülvéve, és a brit kivonulást követően külső támogatás hiányában Grúziának egyre több provokációval és állítólagos szerződésszegéssel kellett szembenéznie, ami a Vörös Hadsereg általi annektálásában csúcsosodott ki, amivel rövid függetlensége véget ért.Ez az időszak kiemeli azokat a kihívásokat, amelyekkel a kis nemzetek szembesülnek a szuverenitás fenntartása során, nagyobb geopolitikai küzdelmek közepette.

Az oroszországi októberi forradalom után 1917. november 28-án Tiflisben megalakult a Transzkaukázusi Komissariátus, amely 1918. április 22-ig a Transzkaukázusi Demokratikus Szövetségi Köztársasággá alakult át. Ez a szövetség azonban rövid életű volt, egy hónapon belül három különálló részre bomlott fel. államok: Grúzia, Örményország és Azerbajdzsán .1919-ben Grúziában a Szociáldemokrata Párt került hatalomra a belső lázadások és külső fenyegetések kihívásokkal teli környezete közepette, beleértve az Örményországgal való konfliktusokat és az Oszmán Birodalom maradványait.A régiót destabilizálták a szovjet által támogatott parasztlázadások, ami a forradalmi szocializmus szélesebb körű elterjedését tükrözte.A válság 1921-ben tetőzött, amikor a 11. Vörös Hadsereg megtámadta Grúziát, ami február 25-én Tbiliszi bukásához, majd a Grúz Szovjet Szocialista Köztársaság kikiáltásához vezetett.A grúz kormányt száműzetésbe kényszerítették, és 1922. március 2-án elfogadták Szovjet Grúzia első alkotmányát.Az 1921. október 13-án aláírt karsi szerződés átrajzolta a határokat Törökország és a transzkaukázusi köztársaságok között, ami jelentős területi kiigazításokhoz vezetett.Grúziát 1922-ben iktatták be a Szovjetunióba a Kaukázusi SFSR részeként, amelybe Örményország és Azerbajdzsán is beletartozott, és olyan jelentős személyiségek befolyása alatt állt, mint Lavrentij Berija.Ezt az időszakot heves politikai elnyomás jellemezte, különösen a nagy tisztogatások idején, amelyek során grúzok tízezreit végezték ki vagy küldték a Gulágokba.A második világháború jelentős mértékben hozzájárult Grúziától a szovjet háborús erőfeszítésekhez, bár a régiót megkímélték a tengely közvetlen inváziójától.A háború után a maga grúz származású Joszif Sztálin kemény intézkedéseket hozott, beleértve a különböző kaukázusi népek deportálását.Az 1950-es évekre Nyikita Hruscsov vezetése alatt Grúzia bizonyos fokú gazdasági sikereket ért el, de figyelemre méltó volt a magas szintű korrupcióról is.Az 1970-es években hatalomra kerülő Eduard Shevardnadze elismerést kapott korrupcióellenes erőfeszítéseiért, és megőrizte Grúzia gazdasági stabilitását.1978-ban Tbilisziben tömegtüntetések sikeresen ellenezték a grúz nyelv lefokozását, megerősítve annak alkotmányos státuszát.Az 1980-as évek végén fokozódtak a feszültségek és a nacionalista mozgalmak, különösen Dél-Oszétiában és Abháziában.A szovjet csapatok 1989. április 9-i leverése a békés tüntetők ellen Tbilisziben lendületet adott a függetlenségi mozgalomnak.Az 1990. októberi demokratikus választások egy átmeneti időszak kihirdetéséhez vezettek, amely az 1991. március 31-i népszavazásban csúcsosodott ki, ahol a grúzok többsége az 1918-as függetlenségi törvény alapján a függetlenségre szavazott.Grúzia hivatalosan 1991. április 9-én kiáltotta ki függetlenségét Zviad Gamsahurdia vezetésével.Ez a lépés több hónappal megelőzte a Szovjetunió felbomlását, jelentős átmenetet jelezve a szovjet uralomról a független kormányzás felé, a politikai instabilitás és a regionális konfliktusok folyamatos kihívásai ellenére.

Grúzia útja a demokratikus reformok felé és a szovjet irányítástól való függetlenségre törekvése az első demokratikus többpárti választásokkal tetőzött 1990. október 28-án. A „Kerekasztal – Szabad Grúzia” koalíció, amelybe többek között Zviad Gamsakhurdia SSIR pártja és a Grúz Helsinki Unió is beletartozott, döntő győzelmet aratott, megszerezve a szavazatok 64%-át a Grúz Kommunista Párt 29,6%-ával szemben.Ez a választás jelentős változást jelentett a grúz politikában, megalapozva a függetlenség felé vezető további lépéseket.Ezt követően 1990. november 14-én Zviad Gamsahurdiát megválasztották a Grúz Köztársaság Legfelsőbb Tanácsának elnökévé, ezzel gyakorlatilag Grúzia de facto vezetője lett.A teljes függetlenségre törekvés folytatódott, és 1991. március 31-én a népszavazás elsöprő többségben támogatta Grúzia szovjet előtti függetlenségének visszaállítását, 98,9%-kal.Ez oda vezetett, hogy a grúz parlament 1991. április 9-én kikiáltotta a függetlenséget, gyakorlatilag visszaállította az 1918 és 1921 között fennálló grúz államot.Gamsakhurdia elnökségét a „Kaukázusi Háznak” nevezett pánkaukázusi egység víziója jellemezte, amely elősegítette a regionális együttműködést, és olyan struktúrákat képzelt el, mint a közös gazdasági övezet és a regionális ENSZ-hez hasonló „kaukázusi fórum”.Az ambiciózus tervek ellenére Gamsakhurdia hivatali ideje rövid ideig tartott a politikai instabilitás és esetleges megbuktatása miatt.Belföldön Gamsahurdia politikája jelentős változtatásokat tartalmazott, például a Grúz Szovjet Szocialista Köztársaság átnevezését „Grúz Köztársaságra” és a nemzeti szimbólumok helyreállítását.Gazdasági reformokat is kezdeményezett, amelyek célja a szocialista parancsgazdaságból a kapitalista piacgazdaságba való átállás volt, a privatizációt, a szociális piacgazdaságot és a fogyasztóvédelmet támogató politikákkal.Gamsakhurdia uralmát azonban etnikai feszültségek is jellemezték, különösen Grúzia kisebbségi lakosságával.Nacionalista retorikája és politikája fokozta a kisebbségek félelmeit, és konfliktusokat szított, különösen Abháziában és Dél-Oszétiában.Ebben az időszakban jött létre a Grúzia Nemzeti Gárda, és egy független katonaság létrehozása felé mozdult el, ami tovább erősítette Grúzia szuverenitását.Gamsahurdia külpolitikáját a szovjet struktúrákba való visszailleszkedés elleni határozott fellépés, valamint az Európai Közösséggel és az ENSZ-szel való szorosabb kapcsolatokra irányuló törekvések jellemezték.Kormánya is támogatta Csecsenföld függetlenségét Oroszországtól, tükrözve szélesebb regionális törekvéseit.A belpolitikai zűrzavar 1991. december 22-én erőszakos puccsba torkollott, ami Gamszhurdia elűzéséhez és polgári konfliktusok időszakához vezetett.Szökését és különböző helyeken kapott ideiglenes menedékjogát követően Gamsakhurdia haláláig ellentmondásos személyiség maradt.1992 márciusában Eduard Shevardnadze volt szovjet külügyminisztert, Gamsahurdia politikai riválisát nevezték ki az újonnan megalakult Államtanács élére, ami újabb jelentős változást jelent a grúz politikában.Sevardnadze uralma alatt, amely hivatalosan 1995-ben kezdődött, Grúzia a folyamatos etnikai konfliktusokkal és kihívásokkal jellemezhető posztszovjet tájon navigált egy stabil és demokratikus kormányzási struktúra kialakítása terén.

Grúziában a Szovjetunió felbomlása során bekövetkezett politikai átalakulás időszakát heves belpolitikai felfordulások és etnikai konfliktusok jellemezték.Az ellenzéki mozgalom 1988-ban kezdett tömegtüntetéseket szervezni, ami 1990 májusában a szuverenitás kinyilvánításához vezetett. 1991. április 9-én Grúzia kikiáltotta függetlenségét, amelyet később, az év decemberében nemzetközileg is elismertek.Zviad Gamsahurdiát, a nacionalista mozgalom kulcsfiguráját 1991 májusában választották meg elnöknek.Ezen átalakuló események közepette felerősödtek az etnikai kisebbségek, különösen az oszétok és az abházok szeparatista mozgalmai.1989 márciusában petíciót nyújtottak be egy külön Abház SSR létrehozására, amelyet júliusban grúzellenes zavargások követtek.A Dél-Oszét Autonóm Terület 1990 júliusában kikiáltotta függetlenségét a grúz SSR-től, ami súlyos feszültségekhez és esetleges konfliktusokhoz vezetett.1991 januárjában a grúz nemzeti gárda behatolt Chinvaliba, a dél-oszét fővárosba, kirobbantva a grúz-oszét konfliktust, amely Gamszhurdia kormányának első jelentős válsága volt.A polgári zavargások fokozódtak, amikor 1991 augusztusában a grúz nemzeti gárda fellázadt Gamsahurdia elnök ellen, és egy kormányzati műsorszóró állomás elfoglalásával tetőzött.A szeptemberi tbiliszi nagy ellenzéki tüntetés feloszlatását követően több ellenzéki vezetőt letartóztattak, és az ellenzéket támogató újságokat bezárták.Ezt az időszakot tüntetések, barikádépítés, valamint a Gamzahurdia-párti és -ellenes erők közötti összecsapások jellemezték.A helyzet 1991 decemberében puccsá fajult. December 20-án a fegyveres ellenzék Tengiz Kitovani vezetésével végső támadásba kezdett Gamszhurdia ellen.1992. január 6-án Gamsakhurdia kénytelen volt elmenekülni Grúziából, először Örményországba , majd Csecsenföldbe, ahol egy száműzetésben lévő kormányt vezetett.Ez a puccs jelentős károkat okozott Tbilisziben, különösen a Rusztaveli sugárúton, és számos áldozattal járt.A puccsot követően megalakult egy ideiglenes kormány, a Katonai Tanács, amelyet kezdetben egy triumvirátus vezetett, köztük Jaba Ioseliani, majd 1992 márciusában Eduard Shevardnadze elnökletével. Gamsakhurdia távolléte ellenére jelentős támogatást nyújtott, különösen szülőhelyén, Samegrelóban. folyamatos összecsapásokhoz és nyugtalanságokhoz vezet.A belső konfliktusokat tovább bonyolította a dél-oszét és az abház háború.Dél-Oszétiában 1992-ben fokozódtak a harcok, ami tűzszünethez és békefenntartó művelet létrehozásához vezetett.Abháziában a grúz erők 1992 augusztusában vonultak be a szeparatista milíciák leszerelésére, de 1993 szeptemberére az oroszok által támogatott szakadárok elfoglalták Szuhumit, ami jelentős grúz katonai és civil veszteségekhez, valamint a grúz lakosság tömeges kitelepítéséhez vezetett Abháziából.Az 1990-es évek elejét Grúziában a polgárháború, az etnikai tisztogatás és a politikai instabilitás jellemezte, amelyek tartós hatással voltak az ország fejlődésére és a szeparatista régiókkal fenntartott kapcsolataira.Ez az időszak megteremtette a terepet a további konfliktusoknak és a posztszovjet Grúziában az államépítéssel járó folyamatos kihívásoknak.

Az 1990-es évek eleje Grúziában heves politikai zűrzavar és etnikai konfliktus időszaka volt, ami jelentősen befolyásolta a nemzet posztszovjet pályáját.Eduard Shevardnadze, egykori szovjet külügyminiszter 1992 márciusában tért vissza Grúziába, hogy az Államtanács élére álljon, és a folyamatban lévő válságok közepette is ténylegesen elnökként szolgált.Az egyik legsúlyosabb kihívást az abházi szeparatista konfliktus jelentette.1992 augusztusában a grúz kormányerők és félkatonai erők beléptek az autonóm köztársaságba, hogy visszaszorítsák a szeparatista tevékenységeket.A konfliktus eszkalálódott, ami a grúz erők katasztrofális vereségéhez vezetett 1993 szeptemberében. Az észak-kaukázusi félkatonai csoportok és állítólagos orosz katonai elemek támogatásával az abházok kiűzték a régió teljes grúz etnikai lakosságát, ami körülbelül 14 000 halálos áldozatot követelt, és körülbelül 300 000 embert kényszerült elhagyni. emberek.Ezzel egyidejűleg Dél-Oszétiában fellángolt az etnikai erőszak, amely több száz áldozatot és 100 000 menekültet eredményezett, akik Oroszországból Észak-Oszétiába menekültek.Eközben Grúzia délnyugati részén az Ajaria autonóm köztársaság Aszlan Abasidze tekintélyelvű irányítása alá került, aki szorosan uralta a térséget, minimális befolyást engedve a központi kormányzatnak Tbilisziben.Az események drámai fordulata következtében a megbuktatott elnök, Zviad Gamsahurdia 1993 szeptemberében visszatért száműzetéséből, hogy vezesse a Shevardnadze kormánya elleni felkelést.Kihasználva az Abházia utáni grúz katonai zűrzavart, erői gyorsan átvették az irányítást Nyugat-Grúzia nagy részén.Ez a fejlemény az orosz katonai erők beavatkozását késztette, amely segített a grúz kormánynak a lázadás leverésében.Gamsakhurdia felkelése 1993 végére összeomlott, és rejtélyes körülmények között halt meg 1993. december 31-én.Ezt követően Shevardnadze kormánya beleegyezett, hogy katonai és politikai támogatásért cserébe csatlakozzon a Független Államok Közösségéhez (FÁK), amely döntés rendkívül ellentmondásos volt, és a régió összetett geopolitikai dinamikáját jelzi.Shevardnadze hivatali ideje alatt Grúziát korrupciós vádak is értek, ami rontotta adminisztrációját és hátráltatta a gazdasági fejlődést.A geopolitikai helyzetet tovább bonyolította a csecsen háború, Oroszország azzal vádolta Grúziát, hogy menedéket biztosít a csecsen gerilláknak.Shevardnadze nyugatbarát irányultsága, beleértve az Egyesült Államokkal való szoros kapcsolatait és stratégiai lépéseit, mint például a Baku-Tbiliszi-Ceyhan vezetékprojekt, tovább fokozta az Oroszországgal fennálló feszültségeket.Ez a vezeték, amely a kaszpi-tengeri olajat a Földközi-tengerbe szállította, Grúzia külpolitikai és gazdasági stratégiájának jelentős eleme volt, igazodva a nyugati érdekekhez és csökkentve az orosz útvonalaktól való függőséget.2003-ra a közvélemény Sevardnadze uralmával szembeni elégedetlensége a parlamenti választások során tetőzött, amelyeket széles körben meghamisítottnak tartottak.Hatalmas tüntetések következtek, amelyek Shevardnadze lemondásához vezettek 2003. november 23-án, a rózsaforradalom néven ismertté vált.Ez jelentős fordulópontot jelentett, megnyitva az utat egy új korszak előtt a grúz politikában, amelyet a demokratikus reformok és a nyugati intézményekkel való további integráció jellemez.

Amikor Mihail Szaakasvili hivatalba lépett a rózsás forradalom után, egy olyan nemzetet örökölt, amely tele van kihívásokkal, beleértve az abháziai és dél-oszétiai konfliktusok miatt több mint 230 000 belső menekült kezelését.Ezek a régiók változékonyak maradtak, az Európai Biztonsági és Együttműködési Szervezet (EBESZ) alá tartozó orosz és ENSZ békefenntartók felügyelték őket, kiemelve a béke törékeny állapotát.Belföldön Szaakasvili kormányától azt várták, hogy bevezeti a demokrácia új korszakát, és kiterjessze Tbiliszi ellenőrzését az összes grúz terület felett, amihez erős végrehajtó hatalomra volt szükség e radikális változások előmozdításához.Szaakasvili hivatali ideje elején jelentős lépéseket tett a korrupció visszaszorításában és az állami intézmények megerősítésében.A Transparency International megjegyezte, hogy Grúzia korrupciós megítélése drámai javulást mutat, és Grúziát kiemelkedő reformerként jelölte meg azzal, hogy rangsorában több uniós országot is megelőz.Ezeknek a reformoknak azonban ára volt.A hatalomnak a végrehajtó hatalomban való koncentrációja bírálatokhoz vezetett a demokratikus és az államépítési célok közötti kompromisszum kapcsán.Szaakasvili módszerei bár hatékonyak voltak a korrupció visszaszorításában és a gazdaság megreformálásában, a demokratikus folyamatokat aláásónak tartották.Az ajariai helyzet a központi hatalom megerősítésével kapcsolatos kihívásokat tükrözte.2004-ben a félig szeparatista vezetővel, Aslan Abashidze-vel fennálló feszültség a katonai konfrontáció szélére fajult.Szaakasvili szilárd álláspontja nagyszabású demonstrációkkal párosulva végül arra kényszerítette Abasidzét, hogy lemondjon és meneküljön, így Ajaria vérontás nélkül visszakerült Tbiliszi irányítása alá.Az Oroszországgal fenntartott kapcsolatok továbbra is feszültek, amit bonyolított a szeparatista régióknak nyújtott orosz támogatás.A 2004 augusztusában Dél-Oszétiában lezajlott összecsapások és Grúzia proaktív külpolitikája, beleértve a NATO és az Egyesült Államok irányába tett lépéseket, tovább feszültek ezeken a kapcsolatokon.Grúzia iraki szerepvállalása, valamint a Georgia Train and Equip Program (GTEP) keretében az Egyesült Államok katonai kiképzési programjainak fogadása rávilágított arra, hogy Nyugat felé fordult.Zurab Zhvania miniszterelnök 2005-ben bekövetkezett hirtelen halála jelentős csapást mért Szaakasvili adminisztrációjára, hangsúlyozva a folyamatban lévő belső kihívásokat és a reformok folytatására irányuló nyomást az olyan kérdésekben, mint a munkanélküliség és a korrupció.2007-re a közvélemény elégedetlensége kormányellenes tüntetésekbe tetőzött, amit a rendőri fellépés súlyosbított, amely rontotta Szaakasvili demokratikus hitelességét.A Kakha Bendukidze alatt végrehajtott libertárius reformoknak – például a liberális munkatörvénykönyvnek és az alacsony egykulcsos adókulcsoknak – tulajdonított gazdasági sikerek ellenére a politikai stabilitás megfoghatatlan maradt.Szaakasvili válasza az volt, hogy 2008 januárjára előrehozott elnök- és parlamenti választásokat írt ki, lemondva az elnöki posztról, amelyet megnyert, ezzel egy újabb ciklust jelezve, amelyet hamarosan beárnyékol a 2008-as dél-oszétiai háború Oroszországgal.2012 októberében jelentős politikai váltás következett be, amikor a Bidzina Ivanisvili milliárdos vezette Georgian Dream koalíció megnyerte a parlamenti választásokat.Ez volt az első demokratikus hatalomátmenet Grúzia posztszovjet történelmében, amikor Szaakasvili elismerte vereségét, és elismerte az ellenzék vezetését.

A 2008-as orosz-grúz háború jelentős konfliktust jelentett a Dél-Kaukázusban, amelyben Oroszország és Grúzia, valamint az oroszok által támogatott Dél-Oszétia és Abházia szeparatista régiók is érintettek.A konfliktus a feszültség fokozódása és a két nemzet – mindkét volt szovjet köztársaság – közötti diplomáciai válságot követően robbant ki, Grúzia nyugatbarát elmozdulása és NATO-csatlakozási törekvései hátterében.A háború 2008 augusztusának elején kezdődött, számos provokációt és összetűzést követően.Augusztus 1-jén a dél-oszét erők Oroszország támogatásával fokozták a grúz falvak ágyúzását, ami a grúz békefenntartók megtorló akcióihoz vezetett.A helyzet eszkalálódott, amikor Grúzia augusztus 7-én katonai offenzívát indított a dél-oszét főváros, Chinvali visszafoglalására, aminek eredményeként gyorsan, de rövid időre ellenőrzés alá került a város.Ezzel párhuzamosan arról is érkeztek jelentések, hogy orosz csapatok a Roki-alagúton át Grúziába vonultak, még a teljes körű grúz katonai válaszlépés előtt.Oroszország válaszul átfogó katonai inváziót indított Grúzia ellen augusztus 8-án, a "békevégrehajtási" művelet leple alatt.Ez nemcsak a konfliktusövezetekben történt támadásokat, hanem a vitathatatlan grúz területeket is.A konfliktus gyorsan kiszélesedett, amikor az orosz és abház erők második frontot nyitottak az abháziai Kodori-szorosban, és az orosz haditengerészeti erők blokádot vezettek be a grúz Fekete-tenger partjának egyes részein.Az intenzív katonai fellépés, amely egybeesett az orosz hackereknek tulajdonított kibertámadásokkal is, több napig tartott, mígnem augusztus 12-én Nicolas Sarkozy, Franciaország akkori elnöke tűzszünetet kötött. A tűzszünetet követően az orosz erők folytatták a kulcsfontosságú grúz városok megszállását. mint Zugdidi, Senaki, Poti és Gori néhány hétig, ami fokozta a feszültséget, és a dél-oszét erők etnikai tisztogatásával vádolták a régióban élő grúz etnikai polgárokat.A konfliktus jelentős kitelepítést eredményezett, körülbelül 192 000 embert érintett, és sok grúz nem tudott visszatérni otthonába.Ezt követően Oroszország augusztus 26-án elismerte Abházia és Dél-Oszétia függetlenségét, ami miatt Grúzia megszakította diplomáciai kapcsolatait Oroszországgal.A legtöbb orosz csapat október 8-ig kivonult a vitathatatlan grúz területekről, de a háború mély sebeket és megoldatlan területi vitákat hagyott maga után.A háborúra adott nemzetközi válaszok vegyesek voltak, a nagyhatalmak nagyrészt elítélték az orosz inváziót, de korlátozott mértékben léptek fel.Az Emberi Jogok Európai Bírósága és a Nemzetközi Büntetőbíróság később felelősségre vonta Oroszországot a konfliktus során elkövetett emberi jogi jogsértésekért és háborús bűnökért, kiemelve a háború folyamatos jogi és diplomáciai következményeit.A 2008-as háború jelentősen befolyásolta a grúz-orosz kapcsolatokat, és megmutatta a posztszovjet geopolitika összetettségét, különösen azokat a kihívásokat, amelyekkel az olyan kisebb nemzetek, mint Grúzia szembesülnek a nagyhatalmi befolyások ingadozása során a változékony regionális környezetben.

A 2013. november 17-én Grúzia negyedik elnökévé beiktatott Giorgi Margvelasvili egy olyan időszakban elnökölt, amelyet jelentős alkotmányos változások, politikai feszültségek, valamint a fiatalok és a kisebbségi jogok terén való aktív szerepvállalás jellemeztek.Alkotmányos és politikai dinamikaHivatalba lépésekor Margvelasvili új alkotmányos kerettel szembesült, amely jelentős jogköröket ruházott át az elnöki posztról a miniszterelnökre.Ennek az átmenetnek az volt a célja, hogy csökkentse a korábbi kormányzatokban tapasztalt tekintélyelvűséget, de feszültségek keletkeztek Margvelasvili és a kormányzó párt, a Georgian Dream között, amelyet Bidzina Ivanisvili milliárdos alapított.Margvelasvili döntése, hogy megtagadja a pazar elnöki palotát szerényebb szállásokért, az elődjéhez, Mihail Szaakasvilihez köthető gazdagságtól való szakítását szimbolizálta, bár később hivatalos ceremóniákra használta a palotát.Feszültség a kormányon belülMargvelasvili hivatali idejét az egymást követő miniszterelnökökkel való feszült viszony jellemezte.Kezdetben az Irakli Garibasvili miniszterelnökkel folytatott interakciói különösen kimerültek voltak, ami a kormánypárton belüli szélesebb körű konfliktusokat tükrözte.Utódja, Giorgi Kvirikasvili megpróbált együttműködőbb kapcsolatot kialakítani, de Margvelasvili továbbra is ellenzékkel szembesült a Georgian Dream-en belül, különösen a közvetlen elnökválasztás eltörlését célzó alkotmányos reformok miatt – ezt a lépést bírálta, amely potenciálisan a hatalom koncentrációjához vezethet.2017-ben Margvelasvili megvétózta a választási folyamattal és a médiatörvények módosításával kapcsolatos alkotmánymódosításokat, amelyeket a demokratikus kormányzás és a médiapluralitás fenyegetésének látott.Ezen erőfeszítések ellenére a Georgian Dream által uralt parlament felülírta vétóit.A fiatalok elkötelezettsége és a kisebbségi jogokMargvelasvili aktívan előmozdította a polgári szerepvállalást, különösen a fiatalok körében.Támogatta az olyan kezdeményezéseket, mint az Európa-Georgia Intézet által vezetett „A Te hangod, a mi jövőnk” kampány, amelynek célja a fiatalok részvételének növelése volt a 2016-os parlamenti választásokon.Ez a kezdeményezés az aktív fiatal polgárok országos hálózatának létrehozásához vezetett, tükrözve a fiatal generációk megerősítése iránti elkötelezettségét.Ezenkívül Margvelasvili a kisebbségi jogok, köztük az LMBTQ+ jogok hangos támogatója volt.Nyilvánosan megvédte a véleménynyilvánítás szabadságát a labdarúgó-válogatott szövetségi kapitánya, Guram Kashia ellen, aki büszkeség-karszalagot viselt.Álláspontja rávilágított arra, hogy elkötelezett az emberi jogok védelme mellett a konzervatív ellenzékkel szemben.Az elnökség vége és a hagyatékMargvelasvili úgy döntött, hogy 2018-ban nem kíván újraválasztani, és mandátumát a stabilitás megőrzésére és a demokratikus reformok sürgetésére összpontosítja, jelentős belső és külső kihívások közepette.Elősegítette a békés hatalomátadást Salome Zourabichvili megválasztott elnöknek, hangsúlyozva Grúzia demokratikus fejlődését.Elnöksége vegyes örökséget hagyott a demokratikus eszmékre való törekvésben és a grúziai politikai hatalom dinamikájának bonyolultságában való eligazodásban.

Miután 2013. november 17-én letette az esküt, Zourabicsvilinek számos hazai problémával kellett szembenéznie, nevezetesen az Abháziában és Dél-Oszétiában zajló konfliktusok következtében több mint 230 000 belső menekült kezelésével.Elnöksége egy új alkotmány végrehajtását jelentette, amely jelentős hatalmat az elnökségről a miniszterelnökre ruházott át, megváltoztatva a politikai tájat és az abban betöltött szerepét.Zourabichvili kormányzáshoz való hozzáállása magában foglalta az elődeihez köthető gazdagság szimbolikus elutasítását azzal, hogy kezdetben megtagadta a pazar elnöki palota elfoglalását.Adminisztrációja később hivatalos ceremóniákhoz használta a palotát, ami olyan befolyásos személyiségek nyilvános kritikáját váltotta ki, mint például Bidzina Ivanishvili volt miniszterelnök.Külpolitika és nemzetközi kapcsolatokZourabicsvili külpolitikáját az aktív külföldi szerepvállalás jellemezte, Grúzia érdekeinek nemzetközi képviselete és a nyugati intézményekbe való integrációja kiállása.Mandátuma alatt folyamatos feszültség uralkodik Oroszországgal, különösen Abházia és Dél-Oszétia megoldatlan státusza tekintetében.Grúzia az Európai Unióhoz és a NATO-hoz való csatlakozási törekvései központi szerepet játszottak kormányzásában, amit a 2021 márciusában benyújtott hivatalos EU-tagsági kérelem is kiemelt, ami egy jelentős lépés, amelyet az orosz ukrajnai 2022-es inváziót követő geopolitikai változások is megerősítettek.Alkotmányos és jogi kihívásokZourabicsvili elnökségének későbbi éveit a kormányzó Grúz Álom párttal szembeni növekvő feszültség rontotta.A külpolitikával kapcsolatos nézeteltérések és a kormány beleegyezése nélküli külföldre utazása alkotmányos válsághoz vezetett.A kormány azon kísérlete, hogy jogosulatlan nemzetközi kötelezettségekre hivatkozva vádat emeljen ellene, a mély politikai megosztottságot hangsúlyozta.Az impeachment ugyan nem járt sikerrel, de rávilágított az elnökség és a kormány között zajló küzdelemre Grúzia külpolitikájának és kormányzásának irányáért.Gazdasági és adminisztratív kiigazításokZourabicsvili elnöksége költségvetési megszorításokat is tapasztalt, ami az elnöki adminisztráció finanszírozásának jelentős lefaragásához és a létszámcsökkentéshez vezetett.Az olyan döntések, mint például az elnöki alap eltörlése, amely különféle oktatási és szociális projekteket támogat, ellentmondásosak voltak, és szélesebb körű megszorító intézkedésekre utaltak, amelyek befolyásolták egyes elnöki funkcióinak ellátását.Közfelfogás és örökségElnöksége alatt Zourabicsvili kihívások összetett sorában navigált, a belső politikai feszültségek kezelésétől és a gazdasági reformok előmozdításától kezdve a nemzetközi porondon Grúzia útjának navigálásáig.A COVID-19 világjárvány idején betöltött vezetése, a nemzetközi diplomáciával kapcsolatos döntései és a polgári szerepvállalás előmozdítására tett erőfeszítései mind hozzájárultak örökségéhez, amely továbbra is vegyes a folyamatos politikai kihívások közepette.