Azerbajdzsán története

Az azerbajdzsáni kőkorszakot a paleolitikum, a mezolitikum és a neolitikum időszakaiba sorolják, tükrözve az évezredek során bekövetkezett emberi fejlődést és kulturális változásokat.A különböző helyszíneken, például Karabahban, Gazakhban, Lerikben, Gobusztánban és Nakhchivanban végzett jelentős régészeti felfedezések megvilágították ezeket a korszakokat.Paleolit ​​időszakAz ie 12. évezredig tartó paleolitikum alsó, középső és felső paleolitikumra oszlik.Alsó paleolitikum: Ebben a legkorábbi szakaszban fedezték fel az Azikhantrop figyelemre méltó alsó állkapcsát az Azikh-barlangban, ami korai emberi fajok jelenlétét jelzi.A Guruchay-völgy jelentős hely volt, lakói helyi forrásból származó kövekből készítettek szerszámokat, jelezve a "Guruchay-kultúrát", amely hasonlóságot mutat az olduvai kultúrával.Középső paleolitikum: A 100 000 és 35 000 évvel ezelőtti időszakra datálható, ezt az időszakot a mousteri kultúra jellemzi, amely hegyes szerszámairól ismert.A legfontosabb régészeti lelőhelyek közé tartozik a karabahi Tağlar, Azokh és Zar barlang, valamint a Damjili és Qazma barlang, ahol kiterjedt szerszámokat és állatcsontokat találtak.Felső paleolitikum: Körülbelül 12 000 évvel ezelőttig tartott, ebben az időszakban az emberek barlangokban és szabadtéri táborokban is megtelepedtek.A vadászat specializálódott, és a társadalmi szerepek világosabban megkülönböztették a férfiakat és a nőket.Mezolitikum időszakA felső paleolitikumból időszámításunk előtti 12 000 körüli átmenet során Azerbajdzsánban a mezolitikum korszaka, különösen Gobusztánban és Damjiliben, a mikrolitikus eszközöket és a vadászattól való folyamatos támaszkodást jellemezte, az állatok háziasításának korai jeleivel.A horgászat is jelentős tevékenységgé vált.Neolitikus időszakAz i.e. 7-6. évezred körül kezdődő neolitikum a mezőgazdaság megjelenését jelenti, amely a gazdálkodásra alkalmas területeken a települések terjeszkedéséhez vezetett.A figyelemre méltó helyszínek közé tartozik a Nakhcsivan Autonóm Köztársaságban található Goytepe régészeti komplexum, ahol az olyan anyagok, mint a kerámia és az obszidián eszközök, virágzó kulturális kifinomultságra utalnak.Eneolitikum (khalkolit) időszakAz ie 6. és 4. évezred körül az eneolitikum korszaka áthidalta a kőkorszak és a bronzkor közötti szakadékot.A régió rézben gazdag hegyvidéke elősegítette a rézfeldolgozás korai fejlődését.Az olyan települések, mint Shomutepe és Kultepe kiemelik a mezőgazdaság, az építészet és a kohászat fejlődését.

Azerbajdzsánban a bronzkor, amely az időszámításunk előtti 4. évezred második felétől az ie 2. évezred második feléig terjedt, jelentős fejlődést hozott a fazekasság, építészet és kohászat terén.A korai, középső és késői bronzkorra oszlik, és mindegyik fázisban külön kulturális és technológiai fejlődés figyelhető meg.^[1]Kora bronzkor (i.e. 3500-2500)A korai bronzkort a Kur-Araxes kultúra megjelenése jellemzi, amely széles körben befolyást gyakorolt ​​Kaukázusontúlra, Kelet-Anatóliára, Irán északnyugati részére és azon túl.Ebben az időszakban az új településtípusok megjelenése, például a hegyoldalakon és a folyópartokon, valamint a kohászati ​​technikák fejlődése következett be.Jelentős társadalmi változások következtek be, beleértve a matriarchális rendszerről a patriarchális rendszerre való átállást, valamint a mezőgazdaság és a szarvasmarha-tenyésztés elszakadását.A legfontosabb régészeti lelőhelyek közé tartozik a nakhcsiváni Kul-tepe I. és II., a kazaki Baba-Dervish és a Tovuz állambeli Mentesh-Tepe, ahol számos műtárgyat, például csiszolt edényeket, kerámia mintákat és bronztárgyakat találtak.Középső bronzkor (i.e. 3. évezred vége – ie 2. évezred eleje)A középső bronzkorba való átmenet során nőtt a települések mérete és a társadalmi struktúrák összetettsége, észrevehető vagyoni és társadalmi egyenlőtlenségekkel.Ez az időszak a "festett kerámia" kultúrájáról híres, amely a Nakhchivanban, Gobusztánban és Karabahban talált maradványokon látható.Ez az időszak a szőlőtermesztés és a borkészítés kezdetét is jelenti, ami az uzerliktepei és nakhcsiváni régészeti leletekből is kitűnik.Az erődített települések építése ciklop falazattal védekező válasz volt a növekvő társadalmi összetettségre.Késő bronzkortól vaskorig (i.e. 15-7. század)A késő bronzkort és az azt követő vaskort a települések és az erődítmények terjeszkedése jellemezte, amit a Kis-Kaukázus térségében a ciklop-várak is tanúsítanak.A temetkezési gyakorlatok közé tartoztak a kollektív és egyéni sírok is, amelyeket gyakran gazdag bronztárgyak kísértek, jelezve a katonai elit jelenlétét.Ebben az időszakban a lótenyésztés, a régióban elterjedt nomád életmód létfontosságú eleme, továbbra is fontos volt.A legfontosabb kulturális maradványok közé tartoznak a Talish–Mughan kultúra tárgyai, amelyek fejlett fémmegmunkálási készségeket mutatnak be.

A kaukázusi Albánia egy ősi régió, amely a mai Azerbajdzsán területén található, és a feltételezések szerint már az időszámításunk előtti 7. vagy 6. században nagyobb birodalmak befolyásolták, vagy beépültek azokhoz.Az egyik hipotézis szerint ez a beépülés a Medián Birodalomba ^[2] ebben az időszakban történhetett a Perzsia északi határait fenyegető nomád inváziókkal szembeni védekezési erőfeszítések részeként.A kaukázusi Albánia stratégiai elhelyezkedése, különösen a kaukázusi hágók tekintetében, jelentős lett volna e védekezési intézkedések szempontjából.Az ie 6. században, a Medián Birodalom meghódítása után, a perzsa Nagy Kürosz beépítette Azerbajdzsánt az Achaemenida Birodalomba , és a Média Achaemenida szatrapiájának részévé vált.Ez a zoroasztrianizmus elterjedéséhez vezetett a régióban, amit a kaukázusi albánok tűzimádatának gyakorlata is bizonyít.Ez az ellenőrzés azt az időszakot jelzi, amikor a perzsa befolyás megnövekedett a régióban, ami valószínűleg mind katonai, mind közigazgatási integrációt jelentett a perzsa birodalmi keretbe.

i.e. 330-ban Nagy Sándor legyőzte az Achaemenidákat, ami hatással volt az olyan régiók politikai tájképére, mint Azerbajdzsán.Körülbelül ekkortájt említi először a kaukázusi Albániát Arrian görög történész a gaugamelai csatában, ahol a médekkel, cadussikkal és szakaiakkal együtt Atropatész parancsnoka volt.^[3]A perzsa Szeleukida Birodalom időszámításunk előtti 247-ben történt bukása után a mai Azerbajdzsán területének egy része az Örmény Királyság uralma alá került ^[4] , amely időszámításunk előtt 190-től 428-ig tartott.Nagy Tigranész uralkodása alatt (i.e. 95-56) Albániát vazallus államként jegyezték az Örmény Birodalomban.Végül az Albán Királyság jelentős entitásként jelent meg Kelet-Kaukázusban az ie 2. vagy 1. században, hármast alkotva a grúzokkal és az örményekkel, mint a Dél-Kaukázus kulcsfontosságú nemzeteivel, és jelentős örmény kulturális és vallási befolyás alá került.A Kura folyó jobb partján az örmény hódítás előtti eredeti lakosság különböző őslakos csoportokat tartalmazott, mint például az utiak, myciusok, kaszpiak, gargarok, szakaszeniek, geliaiak, szódaiak, lupenek, balaszakániak, parsziak és parraziak.Robert H. Hewsen történész megjegyezte, hogy ezek a törzsek nem örmény eredetűek;Míg egyes iráni népek a perzsa és a medián uralom idején telepedhettek le, a bennszülöttek többsége nem indoeurópai volt.^[5] Ennek ellenére a hosszan tartó örmény jelenlét hatása e csoportok jelentős armenizálódásához vezetett, és idővel sokan megkülönböztethetetlenül örményné váltak.

Atropatene egy ősi iráni királyság volt, amelyet ie 323 körül alapított Atropatész, egy perzsa szatrapa.Ez a királyság a mai Észak-Irán területén volt.Atropátész leszármazottja egészen az i.sz. 1. század elejéig uralta a régiót, amikor is a Pártus Arsacida dinasztia utolérte.i.sz. 226-ban Atropatene-t meghódította a Szászáni Birodalom , és egy marzbán vagy "őrgróf" felügyelete alatt álló tartománygá változtatta.Atropatene folyamatos zoroasztriánus vallási tekintélyt tartott fenn az Achaemenidák idejétől az arab hódításig, csak egy rövid megszakítással Nagy Sándor uralma alatt, ie 336-tól 323-ig.A régió neve, Atropatene is hozzájárult az iráni Azerbajdzsán történelmi régiójának elnevezéséhez.HáttérKr.e. 331-ben, a gaugamelai csata során különböző etnikai csoportok, köztük a médek, albánok, szakaszenek és kaduziak harcoltak Atropatész Achaemenid parancsnoka alatt, III. Dareiosz mellett Nagy Sándor ellen.Sándor győzelme és az ezt követő Achaemenid Birodalom bukása után Atropatész kijelentette hűségét Sándorhoz, és ie 328-327-ben Média kormányzójává nevezték ki.Sándor i.e. 323-ban bekövetkezett halála után birodalmát felosztották tábornokai között Babilon felosztásakor.A Media, amely korábban egyetlen Achaemenid szatrapia volt, két részre szakadt: a Media Magnára, amelyet Peithon kapott, és az északi régióra, a Media Atropatenéra, amelyet Atropates irányított.Atropátésznek, aki családi kapcsolatban állt Sándor régensével, Perdikkasszal, sikerült megalapítania Media Atropatene-t független királysággá, miután nem volt hajlandó hűséget adni Szeleukosznak, Sándor egyik tábornokának.Kr.e. 223-ra, amikor III. Antiokhosz hatalomra került a Szeleukida Birodalomban , megtámadta Media Atropatene-t, ami a szeleukida irányítás alatti ideiglenes leigázásához vezetett.A Media Atropatene azonban megőrizte bizonyos fokú belső függetlenségét.A régió politikai helyzete megváltozott, ahogy a Római Birodalom jelentős erővé vált a Földközi-tengeren és a Közel-Keleten.Ez konfliktusok sorozatához vezetett, beleértve a magnéziai csatát ie 190-ben, ahol a rómaiak legyőzték a szeleukidákat.A stratégiai szövetségek ismét megváltoztak, amikor ie 38-ban, a Róma és Párthia közötti csata után Antonius római hadvezérnek a hosszan tartó ostrom ellenére sem sikerült elfoglalnia Fraaspa atropateni városát.Ez a konfliktus és a Parthia felől érkező folyamatos fenyegetés közelebb lökte Atropatenét Rómához, ami arra késztette II. Ariobarzant, Atropatené királyát i.e. 20-ban, hogy körülbelül egy évtizedet töltsön Rómában, szorosabban igazodva a római érdekekhez.Ahogy a Pártus Birodalom hanyatlásnak indult, Atropatene nemessége és parasztsága új szövetségesre talált I. Ardashir perzsa szászáni hercegben. A későbbi pártus uralkodók elleni hadjáratait támogatva Atropatene szerepet játszott a Szászáni Birodalom felemelkedésében.I. sz. 226-ban, miután I. Ardaban legyőzte IV. Artabanust a hormozdgani csatában, Atropatene minimális ellenállással hódolt be a szászániaknak, jelezve az átmenetet a pártusokról a szászáni uralomra.Ezt a szövetséget valószínűleg a helyi nemesség stabilitás és rend iránti vágya, valamint a papság preferálta a szászánusok és a zoroasztrianizmus erős kapcsolatát.

A perzsai Szeleukida Birodalom időszámításunk előtti 247-es bukása után az Örmény Királyság megszerezte az irányítást a mai Azerbajdzsán területének egy része felett.^[6]

A kaukázusi Albánia interakciója a Római Birodalommal összetett és sokrétű volt, amelyet elsősorban ügyfélállam státusza jellemez, nem pedig teljesen integrált tartomány, mint a szomszédos Örményország .A kapcsolat a Krisztus előtti 1. század körül kezdődött, és az eljegyzés különböző fázisait élte át egészen i.sz. 250-ig, majd Diocletianus császár idején, i.sz. 299 körül egy rövid újjáéledéssel.Háttér65-ben Pompeius római hadvezér, miután leigázta Örményországot, Ibériát és Kolchiszt , belépett a kaukázusi Albániába, és gyorsan legyőzte Oroézes királyt.Bár Albánia a rómaiak ellenőrzése alatt majdnem elérte a Kaszpi-tengert, a Pártus Birodalom befolyása hamarosan lázadást indított el.Kr.e. 36-ban Mark Antoniusnak le kellett fojtania ezt a lázadást, ami után Albánia névleg római protektorátus lett.A római befolyás megszilárdult Augustus császár alatt, aki nagyköveteket fogadott egy albán királytól, jelezve a folyamatos diplomáciai kapcsolatokat.35-re az Ibériával és Rómával szövetséges kaukázusi Albánia szerepet játszott abban, hogy szembenézzen a pártusok hatalommal Örményországban.Nero császár i.sz. 67-es terveit, hogy római befolyást továbbterjesszen a Kaukázusra, halála megakasztotta.Ezen erőfeszítések ellenére Albánia erős kulturális és kereskedelmi kapcsolatokat tartott fenn Perzsiával .Traianus császár idején i.sz. 114-ben a római irányítás csaknem teljessé vált, a társadalom felsőbb szintjein jelentős elrománosítás következett.A régió azonban olyan fenyegetésekkel szembesült, mint az alánok inváziója Hadrianus császár uralkodása alatt (i. e. 117-138), ami megerősítette a szövetséget Róma és a kaukázusi Albánia között.i.sz. 297-ben a Nisibis-i Szerződés visszaállította a római befolyást a kaukázusi Albánia és Ibéria felett, de ez az ellenőrzés csak múlandó volt.A 4. század közepére a terület szászániak ellenőrzése alá került, és egészen a 6. század végéig az is maradt.A 627-es harmadik perzsa-török ​​háború során Heraclius császár a kazárokkal (goktürkekkel) szövetkezett, aminek eredményeként egy kazár vezető kinyilvánította Albánia feletti szuverenitását, és a perzsa földbecsléseknek megfelelően adóztatott.Végül a kaukázusi Albánia beolvadt a Szászán Birodalomba, és királyainak adófizetéssel sikerült megtartaniuk uralmukat.A régiót végül az arab erők hódították meg 643-ban , Perzsia muzulmán meghódítása során, ami az ősi királyság státuszának végét jelentette.

252 és 253 között a kaukázusi Albánia a Szászánida Birodalom irányítása alá került, megőrizve monarchiáját, de nagyrészt vazallus államként működött, korlátozott autonómiával.Az albán király névleges hatalmat viselt, míg a legtöbb polgári, vallási és katonai hatalmat a szászánidák által kinevezett marzban (katonai kormányzó) gyakorolta.Ennek az annexiónak a jelentőségét a Naqš-e Rostamban található Shapur I. háromnyelvű felirata emelte ki.II. Shapur uralkodása alatt (i. e. 309-379) Urnayr albán király (i. e. 343-371) megőrizte bizonyos fokú függetlenségét, II. Shapurhoz igazodva a rómaiak elleni hadjáratok során, nevezetesen Amida ostroma i.sz. 359-ben.Miután II. Shapur a győzelem után üldözte a keresztényeket, Urnayr, a csata szövetségese megsebesült, de döntő szerepet játszott a katonai harcokban.387-ben, egy sor konfliktus után, a Róma és a szászánidák között kötött szerződés számos olyan tartományt visszaadott Albániának, amelyeket a korábbi csatákban elveszítettek.450-ben a perzsa zoroasztrianizmus elleni keresztény lázadás, amelyet II. Jazdegerd király vezetett, jelentős győzelmeket aratott, amelyek ideiglenesen megszabadították Albániát a perzsa helyőrségektől.Azonban i.sz. 462-ben, a Szászán-dinasztia belső viszálya után, I. Peroz mozgósította a Haylandur (Onoqur) hunokat Albánia ellen, ami II. Vache albán király lemondásához vezetett i.sz. 463-ban.Ez az instabil időszak azt eredményezte, hogy 30 év uralkodó nélkül maradt, amint azt Moisey Kalankatlı albán történész is megjegyezte.A monarchiát végül i.sz. 487-ben állították helyre, amikor a III. Vachagan-t Balas szászánida sah (i.sz. 484-488) telepítette.A keresztény hitéről ismert III. Vachagan visszaállította a keresztény szabadságjogokat, és szembeszállt a zoroasztrizmussal, a pogánysággal, a bálványimádással és a boszorkánysággal.Azonban i.sz. 510-ben a szászánidák felszámolták a független állami intézményeket Albániában, ezzel megkezdődött a szászánida uralma hosszú időszaka, egészen i.sz. 629-ig.A 6. század végén és a 7. század elején Albánia a Szászánida Perzsia, a Bizánci Birodalom és a Kazár Kánság csataterévé vált.628-ban, a harmadik perzsa-török ​​háború alatt a kazárok betörtek, és vezetőjük, Ziebel Albánia urának nyilvánította magát, és a perzsa földmérések alapján adót vetett ki.A Mihranid-dinasztia uralkodott Albániában i.sz. 630-705 között, fővárosa Partav (ma Barda) volt.Varaz Grigor (i. e. 628-642), egy jelentős uralkodó, kezdetben a szászánidákat támogatta, de később a Bizánci Birodalomhoz csatlakozott.Annak ellenére, hogy igyekezett fenntartani az autonómiát és a diplomáciai kapcsolatokat a kalifátussal, Javanshirt, Varaz Grigor fiát i.sz. 681-ben meggyilkolták.A Mihranidák uralma i.sz. 705-ben ért véget, amikor az utolsó örököst Damaszkuszban az arab erők kivégezték, ezzel Albánia belső függetlenségének végét és a kalifátus közvetlen uralmának kezdetét.

A Parthiából származó Arszakida-dinasztia uralkodott a kaukázusi Albániában a Kr. u. 3. és 6. század között.Ez a dinasztia a Pártus Arsacidák egyik ága volt, és egy szélesebb pánarszakida családi szövetség része volt, amely magában foglalta a szomszédos Örményország és Ibéria uralkodóit is.HáttérA kaukázusi Albánia az ie 2. század vége körül vált jelentőssé a regionális politikában, valószínűleg II. Mithridatész pártus király (ur. i. e. 124–91) és I. Artavaszdész (i.e. 159–115) örmény király közötti konfliktusok miatt.Murtazali Gadzsiev modern történész szerint az i.sz. 3. század végén történt, amikor a rómaiak Albánia királyaivá ültették az arszakidákat, a Kaukázus feletti nagyobb ellenőrzés érdekében.Hatalomra jutásuk az iráni kulturális elemek és a pártus nyelv dominanciájához vezetett Albániában a művelt osztály körében.Az i.sz. 330-as években II. Shapur (ur. 309–379) szászáni király érvényesítette hatalmát I. Vachagan albán király felett, akit később II. Vacsagan követett i.sz. 375 körül.387-ben a szászáni manipuláció az örmény Artsakh, Utik, Shakashen, Gardman és Kolt tartományok Albániának való átengedéséhez vezetett.462 körül azonban I. Sasanian Shahanshah Peroz a II. Vache vezette lázadást követően eltörölte az arszakidák uralmát, bár ezt a uralmat i.sz. 485-ben III. Vachagan mennybemenetelével helyreállították, köszönhetően Peroz testvérének és utódjának, Balasnak (ur. 484–488). ).III. Vachagan buzgó keresztény volt, aki elrendelte a hitehagyott albán arisztokraták visszatérését a kereszténységhez , és kampányt folytatott a zoroasztrianizmus, a pogányság, a bálványimádás és a boszorkányság ellen.Albánia arszakida uralkodói mély házassági és családi kapcsolatokat ápoltak a szászáni királyi családdal, megerősítve a szászáni befolyást a régióban.Ezek a kapcsolatok magukban foglalták az arszakida uralkodók és a szászáni királyi család tagjai közötti házasságokat, növelve a középperzsa nyelv és kultúra előtérbe helyezését Albániában.Ezek a kapcsolatok hangsúlyozták a kaukázusi Albánia és a szászáni Irán közötti politikai, családi és kulturális kapcsolatok összetett kölcsönhatását, jelentősen formálva a régió történelmét és identitását.

Miután Örményország i.sz. 301-ben felvette a kereszténységet államvallásává, a kaukázusi Albánia is elkezdte felvenni a kereszténységet Urnayr király alatt.Megkeresztelkedett Világosító Szent Gergely, Örményország első katolikosa.Urnayr halála után a kaukázusi albánok kérték, hogy Szent Gergely unokája, Szent Gergely vezesse templomukat.Közreműködött a kereszténység elterjesztésében a kaukázusi Albániában és Ibériában, és a bálványimádók mártírhalált haltak az északkelet-kaukázusi Albániában.Földi maradványait az Amaras-kolostor közelében temették el, amelyet nagyapja épített Artsakhban.Az 5. század elején egy Jeremy nevű helyi püspök lefordította a Bibliát régi udira, a kaukázusi albánok nyelvére, ami jelentős kulturális fejlődést jelez.Ez a fordítás nagyrészt a korábbi örmény változatokon alapult.Az 5. században II. Jazdegerd szászánida király megpróbálta rákényszeríteni a zoroasztrizmust a kaukázusi Albánia, Örményország és Grúzia vezetőire.Annak ellenére, hogy kezdetben beletörődtek Ktesifonba, a nemesek ellenálltak a hazatérésükkor, ami egy kudarcos lázadásba torkollott, amelyet Vardan Mamikonyan örmény tábornok vezetett i.sz. 451-ben.A csata elvesztése ellenére az albánok megőrizték keresztény hitüket.A keresztény hit az 5. század végén érte el tetőfokát a jámbor Vachagan király alatt, aki határozottan ellenezte a bálványimádást, és uralkodása alatt támogatta a kereszténységet.488-ban összehívta az aghueni zsinatot, amely formalizálta az egyház szerkezetét és az állammal való kapcsolatait.A 6. században, Javanshir uralma alatt, a kaukázusi Albánia békés kapcsolatokat ápolt a hunokkal egészen Jávánshir 669-es meggyilkolásáig, ami a hunok agressziójához vezetett.Erőfeszítéseket tettek a hunok keresztény hitre térítésére, de ezek végül rövid életűek voltak.A 8. századra, az arab hódítást követően a térség jelentős nyomással szembesült, ami a helyi lakosság iszlamizálódásához vezetett.A 11. századra kiemelkedő mecsetek álltak az albán kereszténység egykori központjaiban, és sok albánt különböző etnikai csoportokba asszimiláltak, köztük azerieket és irániakat .

A 7. század közepén a Kaukázus arab inváziói során a kaukázusi Albánia az arab erők vazallusa lett, de megtartotta helyi monarchiáját.A kezdeti arab katonai hadjáratok, amelyeket Salman ibn Rabiah és Habib b.A Maslama i.sz. 652-ben olyan egyezményeket eredményezett, amelyek adót, jizyát (nem muzulmán népszavazási adót) és kharajt (földadót) róttak ki az olyan helyek helyi lakosságára, mint Nakhchevan és Beylagan.Az arabok folytatták terjeszkedésüket, szerződéseket kötöttek más kulcsfontosságú régiók kormányzóival, mint Gabala, Sheki, Shakashen és Shirvan.655-re, a darbandi győzelmüket követően (Bāb al-Abwāb), az arabok a kazárok visszalépésével szembesültek, beleértve Szalmán halálát a csatában.A kazárok, kihasználva az első muszlim polgárháborút és az arabok más frontokkal való elfoglaltságát, razziákat indítottak Kaukázuson túl.Bár kezdetben visszaverték őket, a kazárok sikeresen zsákmányoltak jelentős zsákmányt egy nagyszabású rajtaütés során i.sz. 683 vagy 685 körül.Az arab válasz a 8. század elején érkezett, nevezetesen i.sz. 722-723-ban, amikor al-Jarrah al-Hakami sikeresen visszaverte a kazárokat, és rövid időre elfoglalta fővárosukat, Balanjart.E katonai szerepvállalások ellenére a helyi lakosság olyan területeken, mint a kaukázusi Albánia, Örményország és Grúzia, gyakran ellenállt az arab uralomnak, amelyet túlnyomórészt keresztény hitük befolyásolt.Ez az ellenállás különösen nyilvánvaló volt i. e. 450-ben, amikor II. Jazdegerd, a Szászánida Birodalom királya megpróbálta ezeket a régiókat a zoroasztrizmusra téríteni, ami széles körben elterjedt ellenvéleményhez és a kereszténység fenntartására vonatkozó titkos fogadalmakhoz vezetett.Az arab, perzsa és helyi interakciók ezen összetett időszaka jelentősen befolyásolta a régió közigazgatási, vallási és társadalmi struktúráit.Az Omajjádok , majd az Abbászidák alatt a közigazgatás a szászánida rendszerek megtartásától az Emirátus rendszer bevezetéséig fejlődött, a régiót mahalokra (körzetekre) és mantagákra (alkörzetekre) osztva, amelyeket a kalifa által kinevezett emírek irányítanak.Ez idő alatt a gazdasági környezet is átalakult.Az olyan termények, mint a rizs és a gyapot bevezetése, amelyet a jobb öntözési technikák támogattak, jelentős mezőgazdasági fejlesztésekhez vezetett.A kereskedelem bővülése elősegítette az olyan iparágak növekedését, mint a tevetenyésztés és a szövés, különösen az olyan városokban, mint a selyemtermeléséről híres Barda.Az arab uralom végül mélyreható kulturális és gazdasági változásokat katalizált a kaukázusi Albániában és a tágabb értelemben vett Dél-Kaukázusban, beágyazva az iszlám hatásokat, amelyek évszázadokon át alakították a régió történelmi pályáját.

Ahogy az arab kalifátus katonai és politikai ereje a 9. és 1. században hanyatlott, több tartomány megkezdte függetlenségét a központi kormányzattól.Ebben az időszakban Azerbajdzsán területén olyan feudális államok jöttek létre, mint a sirvansák, a shaddadidok, a szallaridák és a szajidák.Shirvanshahs (861-1538)A 861 és 1538 között uralkodó Shirvanshahok az iszlám világ egyik legtartósabb dinasztiájaként emelkedtek ki.A "Shirvanshah" címet történelmileg Shirvan uralkodóihoz fűzték, akiket állítólag az első szászánida császár, I. Ardashir adományozott. Történetük során a függetlenség és a szomszédos birodalmak alatti vazallusság között ingadoztak.A 11. század elejére Shirvan szembesült Derbent fenyegetéseivel, és az 1030-as években visszaverte a ruszok és alánok támadásait.A Mazyadid-dinasztia végül 1027-ben átadta helyét a Kasranidáknak, akik az 1066-os szeldzsuk inváziókig függetlenül uralkodtak. Annak ellenére, hogy elismerte a szeldzsuk szuzerenitását, I. Shirvanshah Fariburz sikerült megőriznie a belső autonómiát, sőt Arranra is kiterjesztette tartományát, és Gandzsában kormányzót nevezett ki. az 1080-as évek.A Shirvan udvar kulturális kapcsolattá vált, különösen a 12. században, amely olyan neves perzsa költőket vonzott, mint Khaqani, Nizami Ganjavi és Falaki Shirvani, elősegítve az irodalmi virágzás gazdag időszakát.A dinasztia jelentős fejlődésen ment keresztül, 1382-től kezdve I. Ibrahimmal, amely elindította a Shirvanshahok Darbandi vonalát.Befolyásuk és jólétük csúcsa a 15. században volt, nevezetesen I. Khalilullah (1417–1463) és Farrukh Yasar (1463–1500) uralkodása alatt.A dinasztia hanyatlása azonban Farrukh Yasar vereségével és I. Iszmáil szafavida vezetőjének 1500-ban bekövetkezett halálával kezdődött, ami a sirvansahok szafavida vazallusaihoz vezetett.Sajid (889–929)A 889-től vagy 890-től 929-ig uralkodó Szadzsid-dinasztia a középkori Azerbajdzsán egyik jelentős dinasztiája volt.Muhammad ibn Abi'l-Saj Diwdad, akit az Abbászida kalifátus 889-ben vagy 890-ben nevezett ki uralkodónak, a szadzsid uralom kezdetét jelentette.Apja kulcsfontosságú katonai személyiségek és a kalifátus alatt szolgált, katonai szolgálataik jutalmaként Azerbajdzsán kormányzói tisztét szerezte meg.Az abbászida központi hatalom meggyengülése lehetővé tette Mohamed számára, hogy kvázi független államot hozzon létre Azerbajdzsánban.Mohamed uralma alatt a Szajid-dinasztia pénzérméket vert a nevében, és jelentősen kibővítette területét a Dél-Kaukázusban, első fővárosa Maragha volt, később Bardába költözött.Utóda, Yusuf ibn Abi'l-Saj tovább költöztette a fővárost Ardabilba, és lerombolta Maragha falait.Mandátumát az Abbászida kalifátushoz fűződő feszült kapcsolatok jellemezték, ami katonai összecsapásokhoz vezetett.909-re, az Abu'l-Hasan Ali ibn al-Furat vezír által támogatott békemegállapodás után Juszuf megszerezte a kalifa elismerését és Azerbajdzsán formális kormányzóságát, ami megszilárdította uralmát és kiterjesztette a szadzsidok befolyását.Juszuf uralkodása a 913–914-es Volga felől érkező orosz betörések ellen a Szadzsid tartomány északi határainak biztosítására és megerősítésére irányuló akcióiról is nevezetes volt.Megjavította a derbenti falat és újjáépítette a tengerre néző részeit.Katonai hadjáratai Grúziába is kiterjedtek, ahol számos területet elfoglalt, köztük Kakhetit, Ujarmát és Bochormát.A Szadzsid-dinasztia az utolsó uralkodóval, Deysam ibn Ibrahimmal kötött ki, akit 941-ben győzött le Marzban ibn Mohamed Daylamból.Ez a vereség a Sajid uralom végét és a Sallarid-dinasztia felemelkedését jelentette, amelynek fővárosa Ardabil volt, jelentős változást jelezve a régió politikai képében.Sallarid (941-979)A Marzuban ibn Mohammad által 941-ben alapított Sallarid-dinasztia 979-ig uralkodott Azerbajdzsán és az iráni Azerbajdzsán felett. Marzuban, a Muszafirida-dinasztia leszármazottja, kezdetben megdöntötte apját Daylamban, majd kiterjesztette uralmát kulcsfontosságú azerbajdzsáni városokra, köztük Ardára. Barda és Derbent.Vezetése alatt a sirvansahok a szallaridák vazallusai lettek, és beleegyeztek, hogy adót fizetnek.943–944-ben egy súlyos orosz hadjárat a Kaszpi-tenger térségét célozta meg, jelentős hatást gyakorolva Bardára, és a regionális jelentőséget Ganjára helyezte át.A szallaridi erők többszörös vereséget szenvedtek, és Barda orosz irányítás alatt szenvedett jelentős fosztogatás és váltságdíj követelésekkel.Az orosz megszállást azonban megzavarta a vérhas kitörése, ami lehetővé tette Marzubannak, hogy visszavonulásuk után visszavegye az irányítást.A kezdeti sikerek ellenére, Marzuban 948-ban történt elfogása Rukn al-Dawla, Hamadan uralkodója által fordulópontot jelentett.Bebörtönzése belső viszályokhoz vezetett családja és más regionális hatalmak, például a Rawadidok és a Shaddadidok között, akik megragadták a lehetőségeket, hogy megszerezzék az irányítást Tabriz és Dvin környékén.A vezetés Ibrahimra, Marzuban legfiatalabb fiára szállt át, aki 957-től 979-ig uralkodott Dvinben, és időszakosan irányította Azerbajdzsánt, amíg második ciklusa 979-ben véget ért. Sikerült megerősítenie Sallarid hatalmát Shirvan és Darband felett.971-re a Sallaridák felismerték a Shaddadidok uralmát Gandzsában, ami a változó hatalmi dinamikát tükrözi.Végül a Sallarid-dinasztia befolyása alábbhagyott, és a 11. század végére a szeldzsuk törökök asszimilálták őket.Shaddadids (951-1199)A Shaddadidok egy kiemelkedő muszlim dinasztia volt, amely a Kura és az Araxes folyók közötti régiót irányította 951 és 1199 között.Muhammad ibn Shaddad úgy alapította meg a dinasztiát, hogy kihasználta a gyengülő Sallarid-dinasztiát, hogy átvegye az irányítást Dvin felett, ezzel megalapozva uralmát, amely kiterjedt olyan nagyvárosokra is, mint Barda és Ganja.A 960-as évek végén a Shaddadidok Laskari ibn Mohammad és testvére, Fadl ibn Muhammad vezetésével tovább erősítették pozíciójukat Gandzsa elfoglalásával és Musafirid befolyásának megszüntetésével Arranban 971-ben. Shaddadid területek, nevezetesen a Khodaafarin hidak megépítésével az Aras folyón, hogy összekapcsolják az északi és déli partokat.A Shaddadidok számos kihívással néztek szembe, köztük az orosz erők 1030-as jelentős támadásával. Ebben az időszakban belső viszályok is előfordultak, mint például I. Fadl fia, Askuya lázadása Beylaganban, amelyet I. Fadl másik fia által szervezett orosz segítséggel elfojtottak. Musa.A Shaddadid-korszak csúcsát Abulaswar Shavur, az utolsó független uralkodó Shaddadid emír tartotta.Uralmát a stabilitásról és a stratégiai szövetségekről ismerték, beleértve Togrul szeldzsuk szultán tekintélyének elismerését, valamint a Tbiliszivel való együttműködést a bizánci és alán fenyegetésekkel szemben.Shavur 1067-ben bekövetkezett halála után azonban Shaddadid ereje alábbhagyott.III. Fadl rövid ideig folytatta a dinasztia uralmát egészen 1073-ig, amikor is Alp Arslan, a Seldzsuk birodalomból, 1075-ben annektálta a megmaradt Shaddadid területeket, és hűbérbirtokként osztotta ki őket követőinek.Ez gyakorlatilag véget vetett a Shaddadidok független uralmának, bár egy ág továbbra is vazallusként működött az Ani emírségben Seljuq fennhatósága alatt.

A 11. században Közép-Ázsiából emelkedett ki az oguz török ​​eredetű szeldzsuk dinasztia, amely átkelt az Araz folyón, és jelentős előrenyomulást tett Gilan, majd Arran területére.1048-ra az azerbajdzsáni feudálisokkal együttműködve sikeresen legyőzték a bizánci és a dél-kaukázusi államok keresztény koalícióját.Toghrul bég, a szeldzsuk uralkodó 1054-re megszilárdította uralmát Azerbajdzsánban és Arranban, és a helyi vezetők, például a Rawwadid uralkodó Vahsudan Tebrizben, majd Abulasvar Shavur Gandzsában elfogadták szuverenitását.Toghrul bég halála után utódai, Alp Arszlan és vezírje, Nizam ul-Mulk továbbra is érvényesítették a szeldzsuk hatalmat.A helyi uralkodókkal szemben támasztott követeléseik között jelentős adók is szerepeltek, amint azt a Shaddadidok II. Fazl Muhammaddal való interakciójuk is bizonyítja.Bár az alánok elleni tervezett hadjárat a téli viszonyok miatt meghiúsult, 1075-re Alp Arslan teljesen annektálta a Shaddadid területeket.A Shaddadidok névlegesen vazallusként voltak jelen Aniban és Tbilisziben 1175-ig.A 12. század elején a grúz erők IV. Dávid király és I. Demetrius tábornoka vezetésével jelentős behatolást hajtottak végre Shirvanba, elfoglalva a stratégiai helyszíneket és befolyásolva a regionális erőviszonyokat.Dávid király 1125-ös halála után azonban a grúz befolyás visszaszorult.A 12. század közepére a sirvansahok, III. Manucsehr vezetésével, beszüntették mellékfolyói fizetéseiket, ami konfliktusokhoz vezetett a szeldzsukokkal.Mindazonáltal a csetepatékot követően sikerült megőrizniük bizonyos fokú autonómiát, amit a szultán nevének hiánya tükrözött a későbbi pénzveréseken, ami a szeldzsuk befolyás gyengülését jelzi.1160-ban, III. Manuchehr halála után, Shirvanon belül hatalmi harc kezdődött, a Georgiai Tamar pedig fiain keresztül próbált befolyást érvényesíteni, bár ez végül sikertelen volt.A régió hatalmi dinamikája tovább fejlődött, és a szeldzsuk hatalom hanyatlásával a sirvansahok nagyobb függetlenséget hirdettek.A szeldzsuk korszak során jelentős kulturális és építészeti fejlemények mentek végbe Azerbajdzsánban, amelyek jelentős mértékben hozzájárultak a perzsa irodalomhoz és a jellegzetes szeldzsuk építészeti stílushoz.Az olyan figurák, mint Nizami Ganjavi és az olyan építészek, mint Ajami Abubakr oglu Nakhchivani, döntő szerepet játszottak a régió kulturális felvirágoztatásában, maradandó örökséget hagyva mind az irodalomban, mind az építészetben, ami nyilvánvaló a korszak nevezetességeiben és irodalmi hozzájárulásaiban.

Az "atabeg" cím a török ​​"ata" (apa) és a "bey" (úr vagy vezető) szavakból ered, és egy kormányzói szerepet jelöl, ahol a birtokosa egy fiatal koronaherceg gyámjaként és mentoraként működik, miközben egy tartományt vagy régiót kormányoz. .Ez a cím különösen jelentős volt a Szeldzsuk Birodalom időszakában, különösen 1160 és 1181 között, amikor az atabegeket néha az iraki szeldzsukok szultánjának "nagy atabakjaiként" emlegették, és jelentős befolyást gyakoroltak magukra a szultánokra.Shams ad-Din Eldiguz (1136-1175)Shams ad-Din Eldiguz, egy kipcsak rabszolga, Ghiyath ad-Din Mas'ud szultántól 1137-ben adományozta Arran Seljuq tartományt iqta-ként (egyfajta hűbérbirtokosság).Bardát választotta lakóhelyéül, fokozatosan elnyerte a helyi emírek hűségét, és kibővítette befolyását, hogy 1146-ra a mai Azerbajdzsán de facto uralkodójává váljon. Házassága a Mumine Khatunnal, majd a szeldzsuk dinasztia vitáiban való részvétele megerősítette pozícióját.Eldiguzt 1161-ben Arslanshah Nagy Atabegjének kiáltották ki, és ezt a pozícióját védelmezőként és jelentős hatalomközvetítőként tartotta meg a Szultánságban, különféle helyi uralkodókat vazallusként irányítva.Katonai kampányai közé tartozott a grúz betörések elleni védekezés és szövetségek fenntartása, különösen az ahmadilisokkal egészen 1175-ben bekövetkezett nakhcsivani haláláig.Muhammad Jahan Pahlavan (1175-1186)Eldiguz halála után fia, Muhammad Jahan Pahlavan áthelyezte a fővárost Nakhchivanból a nyugat-iráni Hamadanba, és kiterjesztette uralmát, fivérét, Qizil Arslan Uthmant nevezve ki Arran uralkodójává.Sikerült békét fenntartania a szomszédos régiókkal, köztük a grúzokkal, és baráti kapcsolatokat épített ki Khwarazm Shah Tekish-szel.Uralkodását a stabilitás és a korlátozott külföldi agresszió jellemezte, ami jelentős eredmény a gyakori dinasztikus és területi vitákkal jellemezhető időszakban.Qizil Arslan (1186-1191)Muhammad Jahan Pahlavan halála után testvére, Qizil Arslan került hatalomra.Mandátuma során folyamatos harcok folytak a szeldzsuk szultánok gyengülő központi tekintélye ellen.Magabiztos terjeszkedése magában foglalta Shirvan sikeres invázióját 1191-ben, valamint III. Toghrul, az utolsó Seljuq uralkodó megdöntését.Uralma azonban rövid ideig tartott, mivel bátyja özvegye, Innach Khatun meggyilkolta 1191 szeptemberében.Kulturális hozzájárulásokAz atabegek korszakát Azerbajdzsánban jelentős építészeti és irodalmi eredmények jellemezték.Az olyan nevezetes építészek, mint Ajami Abubakr oglu Nakhchivani, hozzájárultak a régió építészeti örökségének megőrzéséhez, olyan kulcsfontosságú építmények tervezésével, mint a Yusif ibn Kuseyir mauzóleum és a Momine Khatun mauzóleum.Ezek a bonyolult tervezésükről és kulturális jelentőségükről elismert műemlékek kiemelik az ebben az időszakban elért művészeti és építészeti fejlődést.Az irodalomban olyan költők játszottak kulcsszerepet, mint Nizami Ganjavi és Mahsati Ganjavi.Nizami művei, köztük a híres "Khamsa" nagy szerepet játszottak a perzsa irodalom alakításában, gyakran ünnepelve az atabegek, szeldzsuk és sirvansah uralkodók pártfogását.A rubaiyatjáról ismert Mahsati Ganjavi az élet és a szerelem örömeit ünnepelte, gazdagon hozzájárulva a korabeli kulturális kárpit kialakításához.

Az azerbajdzsáni mongol inváziók , amelyek a 13. és 14. század során következtek be, mély hatást gyakoroltak a régióra, jelentős változásokhoz vezettek annak politikai környezetében és Azerbajdzsánnak a Hulagu államba való integrálásához.Ez az inváziósorozat több kulcsfontosságú szakaszra osztható, mindegyiket intenzív katonai kampányok és az azt követő társadalmi-politikai átalakulások jellemezték.Első invázió (1220-1223)A mongol invázió első hulláma 1220-ban, a horezmsahok veresége után kezdődött, amikor a mongolok Dzsebe és Szubutáj tábornok vezetésével 20 000 fős expedíciós csapatot vezettek Iránba , majd Azerbajdzsánba.Az olyan nagy városok, mint Zanjan, Qazvin, Maragha, Ardebil, Bailagan, Barda és Ganja kiterjedt pusztításnak néztek ki.Ezt az időszakot az azerbajdzsáni atabegek államán belüli politikai zűrzavar jellemezte, amelyet a mongolok kihasználtak az ellenőrzés gyors megszerzésére.A mongolok kezdeti tartózkodása a mogán sztyeppén télen és könyörtelen katonai stratégiájuk jelentős veszteségekhez és felforduláshoz vezetett a helyi lakosságban.Második invázió (1230-as évek)A második invázió, amelyet Chormagan Noyon vezetett az 1230-as években, Ögedei kán parancsára, Jalâl ad-Dîn Khwârazmshâh-t célozta meg, aki a mongolok kezdeti visszavonulása után átvette az irányítást a régió felett.A jelenleg 30 000 fős mongol hadsereg könnyedén legyőzte Dzsalál ad-Din erőit, ami a mongol hatalom további megszilárdításához vezetett Irán északi részén és Azerbajdzsán területein.Az olyan városokat, mint Maragha, Ardabil és Tabriz, elfoglalták, és Tabriz később jelentős adófizetési kötelezettséggel hárította el a teljes pusztulást.Harmadik invázió (1250-es évek)A harmadik nagy inváziót Hulagu kán vezette, miután testvére, Möngke kán parancsot adott az Abbászida kalifátus meghódítására.Miután eredetileg Észak-Kínával bízták meg, Hulagu figyelme a Közel-Keletre helyeződött át.1256-ban és 1258-ban nemcsak a Nizari Ismaili államot és az Abbászida kalifátust döntötte meg, hanem ilkánnak is kikiáltotta magát, és létrehozta a mongol államot, amely magában foglalta a mai Iránt, Azerbajdzsánt, valamint Törökország és Irak egyes részeit.Ezt a korszakot a korábbi mongol inváziók okozta pusztítások orvoslására tett kísérletek jellemezték.Későbbi fejlesztésekHulagu után a mongol befolyás megmaradt olyan uralkodóknál, mint Ghazan kán, aki 1295-ben Tabriz uralkodójának nyilvánította magát, és megpróbálta helyreállítani a kapcsolatokat a nem muszlim közösségekkel, bár változó sikerrel.Gázán áttérése a szunnita iszlámra jelentős változást jelentett az Ilkhanátus vallási táján.Uralkodása 1304-ben ért véget, testvére, Öljaitü követte.Abu Szaid örökös nélküli halála 1335-ben az Ilkhanátus feldarabolásához vezetett.A régióban a helyi dinasztiák, például a dzsalajiridák és a csobanidák felemelkedését tapasztalták, akik A 14. század közepéig Azerbajdzsán és környéke különböző részeit irányították.Az azerbajdzsáni mongol örökséget a pusztulás és az új közigazgatási keretek kialakítása jellemezte, amelyek befolyásolták a régió fejlődését a következő évszázadokban.

Az 1380-as években Timur, más néven Tamerlane kiterjesztette hatalmas eurázsiai birodalmát Azerbajdzsánra, és integrálta kiterjedt tartományába.Ez az időszak jelentős katonai és politikai tevékenységet jelzett, a helyi uralkodók, mint például I. Shirvan Ibrahim Timur vazallusai lettek.I. Ibrahim különösen segített Timurnak az Arany Horda Tokhtamyse elleni katonai hadjárataiban, tovább fonva Azerbajdzsán sorsát a timurida hódításokkal.A korszakot jelentős társadalmi nyugtalanság és vallási viszályok is jellemezték, amelyeket különféle vallási mozgalmak, például a hurufizmus és a Bektashi rend megjelenése és elterjedése táplált.Ezek a mozgalmak gyakran vezettek felekezeti konfliktusokhoz, mélyen érintve Azerbajdzsán társadalmi szövetét.Timur 1405-ben bekövetkezett halála után birodalmát fia, Shah Rukh örökölte, aki 1447-ig uralkodott. Rukh sah uralkodása alatt bizonyos mértékig stabilizálódott a Timurid birodalma, de halála után a régióban két rivális török ​​dinasztia felemelkedése következett be. az egykori Timurid területektől nyugatra.A Van-tó körül székelő Qara Qoyunlu és a Diyarbakır körüli Aq Qoyunlu jelentős hatalomként jelentek meg a régióban.Ezek a dinasztiák, amelyek mindegyikének megvan a maga területe és ambíciói, a hatalom széttöredezettségét jelezték a területen, és megalapozták a jövőbeli konfliktusokat és átrendeződéseket Azerbajdzsánban és a környező régiókban.

Az Aq Qoyunlu, más néven fehér bárány turkomán, egy szunnita turkomán törzsi konföderáció volt, amely a 14. század végén és a 15. század elején emelkedett ki a jelentőségre.Kulturálisan perzsa vallásúak voltak, és hatalmas terület felett uralkodtak, amely magában foglalta a mai Kelet- Törökország , Örményország , Azerbajdzsán, Irán és Irak egyes részeit, és a 15. század végére kiterjesztették befolyásukat Ománra is.Birodalmuk Uzun Hasan vezetésével érte el csúcspontját, akinek sikerült jelentősen kiterjesztenie területeit, és megalapítania az Aq Qoyunlu-t, mint félelmetes regionális hatalmat.Háttér és hatalomra jutásA Qara Yuluk Uthman Beg által a Diyarbakir régióban alapított Aq Qoyunlu kezdetben a Pontic-hegységtől délre fekvő Bayburt körzet része volt, és először az 1340-es években tanúsították.Eleinte vazallusként szolgáltak az Ilkhan Ghazan alatt, és katonai hadjáratokkal, köztük Trebizondhoz hasonló sikertelen ostromokkal szereztek jelentőségteljes szerepet a régióban.Terjeszkedés és konfliktus1402-re Timur átadta az Aq Qoyunlunak Diyarbakir egész területét, de csak Uzun Hasan vezetésével kezdték igazán kiterjeszteni területüket.Uzun Hasan katonai képességeit a Fekete Bárány turkománok (Qara Qoyunlu) elleni 1467-es veresége is bizonyította, amely fordulópont volt, amely lehetővé tette, hogy az Aq Qoyunlu uralja Irán és a környező régiók nagy részét.Diplomáciai erőfeszítések és konfliktusokUzun Hasan uralmát nemcsak katonai hódítások, hanem jelentős diplomáciai erőfeszítések is jellemezték, beleértve a szövetségeket és konfliktusokat olyan nagyhatalmakkal, mint az Oszmán Birodalom és a Karamanidák.Annak ellenére, hogy Velencétől katonai segítséget ígértek az oszmánok ellen, a támogatás soha nem valósult meg, ami az 1473-as otlukbeli csatában elszenvedett vereségéhez vezetett.Kormányzás és kulturális virágzásUzun Hasan alatt az Aq Qoyunlu nemcsak területileg terjeszkedett, hanem kulturális reneszánszát is átélte.Uzun Hasan átvette az iráni igazgatási szokásokat, fenntartva a korábbi dinasztiák által létrehozott bürokratikus struktúrát, és előmozdítva az iráni királyságot tükröző udvari kultúrát.Ebben az időszakban a művészetek, az irodalom és az építészet szponzorálása zajlott, ami jelentősen hozzájárult a régió kulturális tájképéhez.Hanyatlás és örökségUzun Hasan 1478-ban bekövetkezett halála kevésbé hatékony uralkodók egymásutánjához vezetett, ami végül belső viszályokkal és Aq Qoyunlu állam meggyengülésével tetőzött.Ez a belső zűrzavar lehetővé tette a szafavidák felemelkedését, akik kihasználták az Aq Qoyunlu hanyatlását.1503-ra a szafavida vezető, I. Iszmail határozottan legyőzte az Aq Qoyunlu-t, ezzel uralmuk végét és a szafavidák uralmának kezdetét a régióban.Az Aq Qoyunlu öröksége a Közel-Kelet 15. századi politikai és kulturális dinamikájának alakításában játszott szerepükről nevezetes.Kormányzási modelljük, amely a nomád turkomán hagyományokat ötvözi az ülő perzsa közigazgatási gyakorlatokkal, megteremtette a terepet a régió jövőbeli birodalmai számára, beleértve a szafavidákat is, akik az Aq Qoyunlu példájára támaszkodva létrehozzák saját tartós birodalmukat.

A Qara Qoyunlu vagy Kara Koyunlu egy türkomán monarchia volt, amely a mai Azerbajdzsánt, a Kaukázus egyes részeit és azon túli területek felett uralkodott 1375 és 1468 között. Kezdetben a bagdadi és tabrizi dzsalaridi szultánság vazallusai voltak. és a függetlenség Qara Yusuf vezetése alatt, aki elfoglalta Tabrizt és véget vetett a dzsalairid uralmának.Rise to PowerQara Juszuf Timur portyái alatt biztonságba menekült az Oszmán Birodalomba , de Timur 1405-ös halála után visszatért. Ezután visszaszerezte a területeket Timur utódai legyőzésével olyan csatákban, mint a jelentős nakhcsiváni csata 1406-ban és Sardrud 1408-ban, ahol döntő győzelmet aratott. és megölte Miran Sahot, Timur fiát.Konszolidáció és konfliktusokQara Yusuf és utódai alatt a Qara Qoyunlu megszilárdította a hatalmat Azerbajdzsánban, és kiterjesztette befolyását Irakra , Farsra és Kermanra.Uralmukat politikai manőverezés és katonai szerepvállalás jellemezte területük fenntartása és bővítése érdekében.Jahan Shah, aki 1436-ban került hatalomra, jelentősen kiterjesztette a Kara Koyunlu területét és befolyását.Sikeresen tárgyalt és vívott háborúkat, Kara Koyunlu-t a régió meghatározó hatalmává pozicionálva, még a szomszédos államok és rivális dinasztiák, például az Ak Koyunlu nyomásának és fenyegetéseinek is ellenállt.Hanyatlás és bukásJahan Shah halála 1467-ben az Ak Koyunlu Uzun Hasan elleni csata során, a Kara Koyunlu hanyatlásának kezdetét jelentette.A birodalom belső viszályok és külső nyomások közepette igyekezett megőrizni koherenciáját és területeit, ami végül a felbomlásához vezetett.KormányzásA Qara Qoyunlu irányítási struktúráját nagymértékben befolyásolták elődeik, a dzsalajiridák és az ilhanidák .Hierarchikus közigazgatási rendszert tartottak fenn, ahol a tartományokat katonai kormányzók vagy bégek irányították, akik gyakran apáról fiúra szálltak.A központi kormányzatba a darugha néven ismert tisztviselők tartoztak, akik pénzügyi és adminisztratív ügyeket intéztek, és jelentős politikai hatalommal bírtak.Olyan címeket használtak, mint a szultán, kán és padisah, tükrözve szuverenitásukat és uralmukat.A Qara Qoyunlu uralkodása viharos, de befolyásos időszakot jelent Azerbajdzsán és a tágabb régió történelmében, amelyet katonai hódítások, dinasztikus harcok, valamint jelentős kulturális és közigazgatási fejlemények jellemeznek.

A Szafavida rend, amely eredetileg egy szúfi vallási csoport, amelyet Safi-ad-din Ardabili alapított az 1330-as években Iránban, jelentősen fejlődött az idők során.A 15. század végére a rend áttért a tizenkét síita iszlámra, ami mélyreható átalakulást jelentett ideológiai és politikai pályáján.Ez a váltás alapozta meg a Szafavida-dinasztia hatalomra jutását és mély befolyását Irán és a környező régiók vallási és politikai tájképére.Kialakulás és vallási váltásA Safi-ad-din Ardabili által alapított Szafavida rend kezdetben a szúfi iszlámot követte.A 15. század vége felé a síita renddé való átalakulás kulcsfontosságú volt.A szafavidák Alitól és Fatimától,Mohamed lányától származtak, ami segített nekik megteremteni a vallási legitimitást és vonzerejét híveik körében.Ez az állítás mély visszhangot keltett a Qizilbash-ban, egy harcos követőiben, akik kulcsfontosságúak voltak a szafavida katonai és politikai stratégiákban.Bővítés és konszolidációI. Iszmáil vezetésével, aki 1501-ben sah lett, a szafavidák vallási rendből uralkodó dinasztiává váltak.Iszmail a Qizilbash buzgalmát használta fel Azerbajdzsán, Örményország és Dagesztán meghódítására 1500 és 1502 között, jelentősen kibővítve ezzel a szafavida tartományt.A szafavidák uralom kezdeti éveit agresszív katonai kampányok jellemezték, amelyek olyan régiókat is célba vettek, mint a Kaukázus, Anatólia, Mezopotámia, Közép-Ázsia és Dél-Ázsia egyes részei.Vallási kényszer és feudális teokráciaI. Iszmail és utódja, I. Tahmasp a síita iszlámot kényszerítették területeik túlnyomórészt szunnita lakosságára, különösen olyan keményen, mint Shirvan.Ez a kényszer gyakran jelentős viszályokhoz és ellenálláshoz vezetett a helyi lakosság körében, de végül megalapozta a síita többségű Iránt.A Szafavida állam feudális teokráciává fejlődött, ahol a sah isteni és politikai vezető is volt, és Qizilbash főnökök támogatták, akik tartományi adminisztrátorként szolgáltak.Konfliktus az oszmánokkalA Szafavida Birodalom gyakran konfliktusban állt a szunnita Oszmán Birodalommal, ami a két hatalom közötti mély felekezeti megosztottságot tükrözte.Ez a konfliktus nemcsak területi, hanem vallási jellegű is volt, és befolyásolta a térség politikai irányvonalait és katonai stratégiáit.Kulturális és társadalmi változások Nagy Abbász idejénNagy Abbász (1587–1630) uralkodását gyakran a szafavida hatalom csúcspontjának tekintik.Abbász jelentős katonai és adminisztratív reformokat hajtott végre, megnyirbálva a Qizilbash hatalmát azáltal, hogy előmozdította a ghulamokat – a megtért kaukázusiakat, akik mélyen hűek voltak a sahhoz, és különféle beosztásokban szolgáltak a birodalmon belül.Ez a politika elősegítette a központi hatalom megszilárdítását, és a birodalom különböző régióinak szorosabb integrálását a szafavida állam közigazgatási struktúrájába.Örökség AzerbajdzsánbanA szafavidák azerbajdzsáni hatása mélyreható volt, tartós síita jelenlétet hozott létre, amely továbbra is befolyásolja a régió vallási demográfiai helyzetét.Azerbajdzsán továbbra is azon országok egyike, ahol jelentős síita muszlim lakosság él, a 16. század elején, a szafavidák uralom alatti megtérésének öröksége.Összességében a szafavidák egy szúfi rendből jelentős politikai hatalommá alakultak át, és a síita iszlámot az iráni identitás meghatározó elemévé tették, és átalakították a régió kulturális és vallási táját.Örökségük nyilvánvaló a folyamatos vallási és kulturális gyakorlatokban Iránban és az olyan régiókban, mint Azerbajdzsán.

Nader Shah 1747-es meggyilkolását követően az Afsharid-dinasztia felbomlott, ami a régióban különböző török ​​kánság kialakulásához vezetett, mindegyik eltérő szintű autonómiával.Ez az időszak a hatalom szétaprózódását jelentette, amely megteremtette a terepet Agha Mohammad Khan Qajar felemelkedéséhez, aki az egykor a Szafavida és Afsharid birodalomhoz tartozó területek helyreállítását tűzte ki célul.Agha Mohammad Khan Qajar helyreállítási erőfeszítéseiAgha Mohammad Khan Qajar, miután 1795-ben megszilárdította hatalmát Teheránban, jelentős erőket gyűjtött össze, és az oszmánok és az Orosz Birodalom befolyása alá került kaukázusi egykori iráni területek visszafoglalását tűzte ki célul.Ez a régió számos fontos kánságot tartalmazott, mint például Karabah, Ganja, Shirvan és Keresztény Gurdzsisztán (Grúzia), amelyek mindegyike névlegesen perzsa fennhatóság alatt állt, de gyakran részt vettek egymás közötti konfliktusokban.Katonai hadjáratok és hódításokKatonai hadjáratai során Agha Mohammad Khan kezdetben sikeres volt, visszafoglalta a Shirvant, az Erivant, Nakhchivant és más területeket.Jelentős győzelmét 1795-ben Tiflis kifosztásával érte el, ami Grúzia rövid időre visszakerülését jelentette Irán irányítása alá.Erőfeszítései az 1796-os sah koronázásában csúcsosodtak ki, szimbolikusan kötődve Nader Shah örökségéhez.A grúz kampány és következményeiAgha Mohammad Khan követelései II. Hérakleiosz grúz királytól, hogy mondjon fel az Oroszországgal kötött Georgievszki Szerződésről, és fogadja el újra a perzsa szuzerenitását, jól példázza a térségben folyó szélesebb körű geopolitikai küzdelmet.Az orosz támogatás hiánya ellenére II. Hérakleiosz ellenállt, ami Agha Mohammad Khan inváziójához és Tiflis ezt követő brutális kifosztásához vezetett.Merénylet és örökségAgha Mohammad Khant 1797-ben meggyilkolták, leállítva a további hadjáratokat, és instabillá hagyva a régiót.Halálát gyorsan követte Grúzia orosz annektálása 1801-ben, miközben Oroszország folytatta terjeszkedését a Kaukázusba.Az orosz terjeszkedés és a perzsa befolyás végeA 19. század elején számos kaukázusi terület formálisan átengedett Irántól Oroszországig a Gulisztáni (1813) és Türkmencsaj (1828) szerződések révén, egy sor orosz-perzsa háborút követően.Ezek a szerződések nemcsak a jelentős perzsa területi követelések végét jelentették a Kaukázusban, hanem átformálták a regionális dinamikát is, megszakítva a régóta fennálló kulturális és politikai kapcsolatokat Irán és a kaukázusi régiók között.

Az orosz-perzsa háborúk (1804-1813 és 1826-1828) kulcsfontosságúak voltak a Kaukázus politikai határainak átformálásában.A gulisztáni szerződés (1813) és a türkmencsaji szerződés (1828) jelentős területi veszteségeket okozott Iránnak.Ezek a szerződések átengedték Dagesztánt, Grúziát és a mai Azerbajdzsán területének nagy részét az Orosz Birodalomnak .A szerződések megállapították az újkori határokat Azerbajdzsán és Irán között, és jelentősen csökkentették Irán befolyását a Kaukázusban.Az orosz annektálás átalakította a térség kormányzását.A hagyományos kánságokat, mint például Baku és Ganja vagy megszüntették, vagy orosz védnökség alá vonták.Az orosz közigazgatás ezeket a területeket új tartományokká szervezte át, amelyek később a mai Azerbajdzsán nagy részét alkották.Ez az átszervezés új közigazgatási körzetek létrehozását jelentette, mint például Elisavetpol (ma Ganja) és a Shamakhi körzet.Az iráni uralomról az orosz uralomra való átmenet jelentős kulturális és társadalmi változásokat is előidézett.Az orosz törvények és közigazgatási rendszerek kényszere ellenére az iráni kulturális befolyás erős maradt a muszlim értelmiségi körökben olyan városokban, mint Baku, Ganja és Tbiliszi a 19. század során.Ebben az időszakban az azerbajdzsáni nemzeti identitás kezdett egyesülni, amelyet a régió perzsa múltja és az új orosz politikai keret egyaránt befolyásolt.Az olaj felfedezése Bakuban a 19. század végén Azerbajdzsánt az Orosz Birodalom jelentős ipari és gazdasági övezetévé változtatta.Az olajboom vonzotta a külföldi befektetéseket, és gyors gazdasági fejlődéshez vezetett.Ugyanakkor éles különbségeket is teremtett a nagyrészt európai kapitalisták és a helyi muszlim munkaerő között.Ebben az időszakban jelentős infrastrukturális fejlődés következett be, beleértve a vasutak és távközlési vonalak létesítését, amelyek tovább integrálták Azerbajdzsánt az orosz gazdasági szférába.

Az 1918–1920-as örmény-azerbajdzsáni háború jelentős konfliktus volt, amely az I. világháborút követő viharos időszakban, az orosz polgárháború és az Oszmán Birodalom felbomlásának tágabb összefüggései közepette történt.Ez a konfliktus az újonnan létrehozott Azerbajdzsáni Demokratikus Köztársaság és az Örmény Köztársaság között alakult ki, amelyet összetett történelmi sérelmek és versengő nacionalista ambíciók tápláltak a vegyes lakosságú területek miatt.A háború elsősorban a mai Örményország és Azerbajdzsán területei köré összpontosult, különösen olyan régiók miatt, mint az Erivan kormányzóság és Karabah, amelyeket mindkét fél történelmi és etnikai okok alapján vallott.Az Orosz Birodalom összeomlása által hagyott hatalmi vákuum lehetővé tette az örményországi és azerbajdzsáni nacionalista mozgalmaknak, hogy megalakítsák a maguk köztársaságait, amelyek területi követelései jelentős mértékben átfedték egymást.A konfliktust heves és brutális harcok jellemezték, mind az örmény, mind az azerbajdzsáni erők erőszakos cselekményeket és atrocitásokat követtek el, köztük mészárlásokat és etnikai tisztogatásokat.Ebben az időszakban a figyelemre méltó tragikus események közé tartozott a márciusi és szeptemberi tömegmészárlás, valamint a susai mészárlás, amelyek mindegyike jelentős polgári szenvedéshez járult hozzá, és megváltoztatta a régió demográfiai felépítését.A konfliktus végül a szovjet Vörös Hadsereg Kaukázusba való előrenyomulásával megszűnt.Örményország és Azerbajdzsán 1920-as szovjetizálása gyakorlatilag véget vetett az ellenségeskedésnek azáltal, hogy új politikai keretet szabott a térségre.A szovjet hatóságok újraírták a határokat, gyakran nem törődve a hagyományos etnikai településekkel, ami elvetette a jövőbeli konfliktusok magját.

Az 1918. május 28-án Tiflisben megalakult Azerbajdzsáni Demokratikus Köztársaság (ADR) volt az első szekuláris demokratikus köztársaság a török ​​és a muszlim világban.A Transzkaukázusi Demokratikus Szövetségi Köztársaság felbomlása után alapították.Az ADR 1920. április 28-ig létezett, amikor is a szovjet erők utolérték.Az ADR északon Oroszországgal, északnyugaton Grúziával , nyugaton Örményországgal és délen Iránnal határos, mintegy 3 millió lakossal.Ganja ideiglenes fővárosaként szolgált a Baku feletti bolsevik ellenőrzés miatt.Nevezetesen, hogy az "Azerbajdzsán" kifejezést a Musavat párt választotta a köztársaságra politikai okokból, ez a név korábban csak a szomszédos régióhoz kapcsolódott a mai Irán északnyugati részén.Az ADR irányítási struktúrája a Parlamentet foglalta magában, mint a legfelsőbb állami hatóságot, amelyet egyetemes, szabad és arányos képviselettel választanak meg.A Miniszterek Tanácsa ennek a Parlamentnek volt elszámoltatható.Fatali Khan Khoyskit nevezték ki az első miniszterelnöknek.A Parlament sokszínű volt, benne a Musavat párt, az Ahrar, az Ittihad és a muszlim szociáldemokraták képviselői, valamint az örmény, orosz, lengyel, német és zsidó közösségek kisebbségi képviselői.Az ADR jelentős vívmányai közé tartozik a választójog kiterjesztése a nőkre, így ez az egyik első ország és az első többségi muzulmán nemzet, amely a nőknek a férfiakkal egyenlő politikai jogokat biztosított.Emellett a Bakui Állami Egyetem megalakulása az első modern típusú egyetem létrehozását jelentette Azerbajdzsánban, hozzájárulva a régió oktatási fejlődéséhez.

Miután Azerbajdzsán kormánya megadta magát a bolsevik erőknek, 1920. április 28-án megalakult az Azerbajdzsán SSR. A névleges függetlenség ellenére a köztársaságot Moszkva erősen ellenőrizte, és márciusban Örményországgal és Grúziával együtt integrálták a Kaukázusi Szocialista Szövetségi Tanácsköztársaságba (TSFSR). 1922. Ez a szövetség később 1922 decemberében a Szovjetunió eredeti négy köztársaságának egyike lett. A TSFSR 1936-ban feloszlott, és régiói külön szovjet köztársaságokká alakultak.Az 1930-as években a sztálini tisztogatások jelentős hatással voltak Azerbajdzsánra, ezrek halálát okozva, köztük olyan neves személyiségek, mint Huseyn Javid és Mikail Mushfig.A második világháború során Azerbajdzsán kulcsfontosságú volt a Szovjetunió számára jelentős olaj- és gáztermelése miatt, és jelentősen hozzájárult a háborús erőfeszítésekhez.A háború utáni időszakban, különösen az 1950-es években Azerbajdzsán gyors urbanizáción és iparosodáson ment keresztül.Az 1960-as évekre azonban Azerbajdzsán olajipara hanyatlásnak indult a szovjet olajtermelésben bekövetkezett változások és a szárazföldi erőforrások kimerülése miatt, ami gazdasági kihívásokhoz vezetett.Az etnikai feszültségek, különösen az örmények és az azerbajdzsánok között, fokozódtak, de kezdetben elfojtották.1969-ben Heydar Aliyev-t kinevezték az Azerbajdzsán Kommunista Pártjának első titkárává, aki átmenetileg javította a gazdasági helyzetet azáltal, hogy olyan iparágakra diverzifikálódott, mint a gyapot.Alijev 1982-ben került a moszkvai Politikai Hivatalba, amely a legmagasabb pozíció, amelyet azeri a Szovjetunióban elért.1987-ben vonult nyugdíjba, amikor Mihail Gorbacsov peresztrojkareformja kezdődött.Az 1980-as évek végén fokozódtak a zavargások a Kaukázusban, különösen a Hegyi-Karabah Autonóm Területen, ami súlyos etnikai konfliktusokhoz és pogromokhoz vezetett.Annak ellenére, hogy Moszkva megpróbálta kordában tartani a helyzetet, a nyugtalanság továbbra is fennállt, ami az Azerbajdzsáni Népfront létrejöttében és heves összecsapásokban tetőzött Bakuban.Azerbajdzsán 1991. augusztus 30-án kiáltotta ki függetlenségét a Szovjetuniótól, csatlakozva a Független Államok Közösségéhez.Az év végére elkezdődött az első hegyi-karabahi háború, amely az önként kikiáltott Artsakh Köztársaság létrejöttéhez vezetett, és a konfliktusok és a politikai instabilitás elhúzódó időszakát jelezte a térségben.

A hegyi-karabahi konfliktus egy elhúzódó etnikai és területi vita Örményország és Azerbajdzsán között a túlnyomórészt etnikai örmények által lakott Hegyi-Karabah régió és a szomszédos, túlnyomórészt azerbajdzsánok által lakott területek miatt, egészen az 1990-es évekbeli kiűzésükig.A nemzetközileg Azerbajdzsán részeként elismert Hegyi-Karabaht az önmagát kikiáltó Artsakh Köztársaság birtokolta és részben ellenőrzi.A szovjet korszakban a Hegyi-Karabah Autonóm Oblaszt örmény lakosai diszkriminációval szembesültek, beleértve a szovjet azerbajdzsáni hatóságok erőfeszítéseit az örmény kultúra elnyomására és az azerbajdzsáni letelepítés ösztönzésére, bár az örmények megtartották többségüket.1988-ban Hegyi-Karabahban népszavazás támogatta a térség Szovjet Örményországhoz való átadását, igazodva a szovjet önrendelkezési törvényekhez.Ez a lépés örményellenes pogromokhoz vezetett Azerbajdzsánban, ami kölcsönös etnikai erőszakhoz fajult.A Szovjetunió összeomlását követően a konfliktus az 1990-es évek elején teljes körű háborúvá fokozódott.Ez a háború Artsakh és Örményország győzelmével zárult, ami a környező azerbajdzsáni területek megszállását és a lakosság jelentős kitelepítését eredményezte, beleértve az örmények etnikai kitelepítését Azerbajdzsánból és az azerbajdzsániakat Örményországból és az örmény irányítás alatt álló területekről.Válaszul az Egyesült Nemzetek Biztonsági Tanácsa 1993-ban határozatokat fogadott el, amelyek megerősítették Azerbajdzsán területi integritását, és követelték az örmény erők kivonását azerbajdzsáni területekről.Az 1994-ben megkötött tűzszünet viszonylagos stabilitást hozott, bár a feszültségek tomboltak.A 2016 áprilisában kiújult konfliktus, amelyet négynapos háborúként ismernek, számos áldozattal, de kisebb területi változásokkal járt.A helyzet jelentősen romlott a 2020 végén lezajlott második hegyi-karabahi háborúval, amely a 2020. november 10-i tűzszüneti megállapodás értelmében jelentős azerbajdzsáni nyereséghez vezetett, beleértve a Hegyi-Karabahot körülvevő területek és magának a régiónak a visszaszerzését.A tűzszünet folyamatos megsértése a 2020 utáni időszakot jelentette.2022 decemberében Azerbajdzsán blokádot kezdeményezett Artsakh ellen, 2023 szeptemberében pedig döntő katonai offenzívát indított, amely Artsakh hatóságok kapitulációjához vezetett.Ezeket az eseményeket követően a legtöbb örmény elmenekült a régióból, és Artsakh 2024. január 1-jén hivatalosan feloszlatták, de facto függetlensége véget ért, és megerősítette az azerbajdzsáni ellenőrzést a terület felett.

1991-ben Ayaz Mutallibov, az Azerbajdzsán SSR akkori elnöke Zviad Gamsahurdia grúz elnökkel együtt támogatta a szovjet puccskísérletet.Mutallibov alkotmánymódosításokat is javasolt, lehetővé téve az azerbajdzsáni közvetlen elnökválasztást.Ezt követően 1991. szeptember 8-án választották meg elnöknek egy olyan választáson, amelyet széles körben kritizáltak a tisztesség és a szabadság hiánya miatt.Megválasztását követően Azerbajdzsán Legfelsőbb Tanácsa 1991. október 18-án kikiáltotta a függetlenséget, ami a Kommunista Párt feloszlatásához vezetett, bár számos tagja, köztük Mutallibov, megtartotta pozícióját.Ezt a nyilatkozatot 1991 decemberében országos népszavazás erősítette meg, és Azerbajdzsán nem sokkal ezután nemzetközi elismerést kapott, az Egyesült Államok pedig december 25-én ismerte el.A jelenleg is zajló hegyi-karabahi konfliktus 1992 elején fokozódott, amikor Karabah örmény vezetése kikiáltotta a független köztársaságot, és a konfliktust teljes körű háborúvá fokozta.Örményország az orosz hadsereg titkos támogatásával stratégiai előnyre tett szert.Ebben az időszakban jelentős atrocitások történtek, beleértve az 1992. február 25-i Khojaly mészárlást, ahol azerbajdzsáni civileket öltek meg, és bírálták a kormányt a tétlenség miatt.Ezzel szemben az azerbajdzsáni erők felelősek a maragai mészárlásért, amelyben örmény civilek vettek részt.Egyre erősödő nyomásra, különösen az Azerbajdzsáni Népfront Párt részéről, és bírálat érte, hogy képtelen hatékony hadsereget kialakítani, Mutallibov 1992. március 6-án lemondott. A Khojaly mészárlás vizsgálata után azonban, amely felmentette a felelősség alól, lemondott. A visszahelyezés rövid ideig tartott, mivel Mutallibovot másnap, május 15-én az Azerbajdzsáni Népfront fegyveres erői leváltották, ami Moszkvába menekült.Az eseményeket követően a Nemzeti Tanács feloszlott, helyébe a Népfront tagjaiból és volt kommunistákból álló Nemzetgyűlés lépett.A folyamatos katonai kudarcok közepette, amikor az örmény erők elfoglalták Lachint, Isa Gambart május 17-én a Nemzetgyűlés elnökévé választották, és az 1992. június 17-re tervezett további választásokig elnöki tisztséget vállalt. Ezt az időszakot a gyors politikai változások és a folyamatos konfliktusok jellemezték. a régióban.

Az 1992-es azerbajdzsáni elnökválasztáson az egykori kommunisták nem tudtak erős jelöltet állítani, ami Abulfaz Elchibeyt, az Azerbajdzsáni Népi Front (PFA) vezetőjét és egykori politikai foglyát választotta meg.Elchibey nyert a szavazatok több mint 60%-ával.Elnökségét az Azerbajdzsán Független Államok Közösségéhez való csatlakozásával szembeni egyértelmű álláspont, Törökországgal való szorosabb kapcsolatokra törekvés, valamint az iráni azerbajdzsáni lakossággal való kapcsolatok javítása iránti érdeklődés jellemezte.Mindeközben Heydar Aliyev, a szovjet rendszer jelentős politikai személyisége és egykori vezetője, a korhatár miatt elnöki ambícióinak korlátaiba ütközött.E korlátozások ellenére jelentős befolyást tartott fenn Nakhchivanban, egy azerbajdzsáni exklávéban, amely örmény blokád alatt állt.Az Örményországgal a Hegyi-Karabah miatt folyó konfliktusra válaszul Azerbajdzsán a vasúti forgalom leállításával megszakította Örményország szárazföldi összeköttetéseinek nagy részét, kiemelve a kaukázusi régión belüli gazdasági kölcsönös függést.Elchibey elnöksége gyorsan olyan súlyos kihívásokba ütközött, mint elődje, Mutallibov.A hegyi-karabahi konfliktus egyre inkább Örményországnak kedvezett, amelynek sikerült elfoglalnia Azerbajdzsán területének körülbelül egyötödét, és több mint egymillió embert kényszerült kitelepíteni Azerbajdzsánon belül.A súlyosbodó helyzet 1993 júniusában katonai lázadáshoz vezetett, amelynek élén Surat Huseynov állt Ganjában.Mivel a PFA a katonai kudarcok, a hanyatló gazdaság és az erősödő ellenállás miatt küszködött – beleértve az Alijevhez igazodó csoportokat is – Elchibey pozíciója jelentősen meggyengült.A fővárosban, Bakuban Heydar Aliyev megragadta a lehetőséget, hogy átvegye a hatalmat.Pozíciójának megszilárdítása után az augusztusi népszavazás megerősítette Alijev vezetését, gyakorlatilag Elcsibeyt eltávolították az elnöki posztból.Ez sarkalatos váltást jelentett az azerbajdzsáni politikában, mivel Aliyev felemelkedése a politikai táj folytatását és módosítását is jelentette, átvezetve az országot a konfliktusokkal és változásokkal jellemezhető viharos időkön.

Ilham Aliyev, Heydar Aliyev fia, apját követte Azerbajdzsán elnöki posztján a 2003-as, erőszakos és nemzetközi megfigyelők által választási visszásságok miatt bírált választásokon.Az Alijev-adminisztrációval szembeni ellenállás kitartott, a kritikusok demokratikusabb kormányzási struktúrát követelnek.E viták ellenére Alijevet 2008-ban a szavazatok 87%-ával újraválasztották egy olyan választáson, amelyet a nagy ellenzéki pártok bojkottáltak.2009-ben egy alkotmányos népszavazás gyakorlatilag megszüntette az elnöki mandátumra vonatkozó korlátokat, és korlátozta a sajtószabadságot.A 2010-es parlamenti választás tovább megszilárdította Alijev uralmát, aminek eredményeként a nemzetgyűlés a fő ellenzéki pártok, az Azerbajdzsáni Népfront és a Musavat képviselői nélkül alakult ki.Ez oda vezetett, hogy Azerbajdzsánt tekintélyelvűnek minősítette a The Economist 2010-es demokráciaindexe.2011-ben Azerbajdzsánban jelentős belső zavargások zajlottak, amikor demokratikus reformokat követelő tüntetések robbantak ki.A kormány szigorú biztonsági intézkedésekkel válaszolt, több mint 400 embert letartóztatva a márciusban kezdődött tüntetéseken.A rendőrség elnyomása ellenére olyan ellenzéki vezetők, mint a Musavat-párti Isa Gambar, megfogadták, hogy folytatják demonstrációikat.E belső kihívások közepette Azerbajdzsánt 2011. október 24-én az Egyesült Nemzetek Biztonsági Tanácsának nem állandó tagjává választották. Az Örményországgal Hegyi-Karabah miatt folyó konfliktus 2016 áprilisában ismét jelentős összecsapásokba torkollott. 2018 áprilisában, a negyedik egymást követő ciklusban az ellenzék által bojkottált választáson, amely csalásnak minősítette.