A második világháború utáni korszakban az összetartó és egységes nemzetre irányuló törekvések Malajzia megalakításának javaslatához vezettek.Az ötlet, amelyet eredetileg Szingapúr vezetője, Lee Kuan Yew javasolt Tunku Abdul Rahmannak, Malaya miniszterelnökének, Malaya, Szingapúr , Észak-Borneó, Sarawak és Brunei egyesítése volt.^[83] E szövetség koncepcióját támogatta az az elképzelés, hogy megnyirbálja a kommunista tevékenységeket Szingapúrban, és fenntartja az etnikai egyensúlyt, megakadályozva, hogy a kínai többségű Szingapúr domináljon.^[84] A javaslat azonban ellenállásba ütközött: a szingapúri szocialista front ellenezte, akárcsak az észak-borneói közösség képviselői és a brunei politikai frakciók.Az egyesülés életképességének felmérésére a Cobbold Bizottságot hozták létre, hogy megértsék Sarawak és Észak-Borneó lakosságának érzelmeit.Míg a bizottság megállapításai Észak-Borneó és Sarawak egyesülését részesítették előnyben, a bruneaiak nagyrészt tiltakoztak, ami Brunei esetleges kizárásához vezetett.Észak-Borneo és Sarawak is feltételeket javasolt a felvételükhöz, ami 20, illetve 18 pontos megállapodáshoz vezetett.E megállapodások ellenére továbbra is fennállt az aggodalom, hogy Sarawak és Észak-Borneo jogai az idő múlásával felhígulnak.Szingapúr felvételét népszavazáson a lakosság 70%-a támogatta, de jelentős állami autonómia feltételével.^[85]E belső tárgyalások ellenére továbbra is fennálltak a külső kihívások.Indonézia és a Fülöp-szigetek tiltakoztak Malajzia megalakulása ellen, Indonézia „neokolonializmusnak” tekintette azt, a Fülöp-szigetek pedig Észak-Borneóra tart igényt.Ezek a kifogások a belső ellenállással együtt elhalasztották Malajzia hivatalos megalakulását.^[86] Egy ENSZ-csoport felülvizsgálatát követően Malajziát 1963. szeptember 16-án hivatalosan megalapították, Malaya, Észak-Borneó, Sarawak és Szingapúr részvételével, ami jelentős fejezetet jelent Délkelet-Ázsia történelmében.