A 17. és 18. században felerősödött a sziámi és vietnámi dominancia, ami a hatalom székhelyének gyakori eltolódását eredményezte, ahogy a khmer királyi hatalom vazallusi állapotra csökkent.Sziám, amelyet egyébként a 18. századi vietnami betörések ellen szövetségesként udvarolhattak volna, maga is hosszan tartó konfliktusban volt Burmával , és 1767-ben a sziámi főváros, Ayutthaya teljesen elpusztult.Sziám azonban magához tért, és hamarosan ismét megerősítette uralmát Kambodzsa felett.A fiatal khmer királyt, Ang Eng-et (1779–1796) Oudongba iktatták be uralkodóvá, míg Sziám annektálta a kambodzsai Battambang és Siem Reap tartományokat.A helyi uralkodók vazallusok lettek a közvetlen sziámi uralom alatt.^[72]Sziám és Vietnam alapvetően eltérő attitűdöt mutatott a Kambodzsával való kapcsolatukat illetően.A sziámiak a khmerekkel közös vallást, mitológiát, irodalmat és kultúrát vallottak, számos vallási és kulturális gyakorlatot átvettek.^[73] A thai chakri királyok az ideális egyetemes uralkodó csakravatin rendszerét követték, etikusan és jóindulatúan uralkodva minden alattvalója felett.A vietnamiak civilizációs küldetést hajtottak végre, mivel a khmereket kulturálisan alsóbbrendűnek tekintették, és a khmer földeket a vietnami telepesek legitim gyarmatosítási helyének tekintették.^[74]A 19. század elején Sziám és Vietnam között kiújult küzdelem Kambodzsa és a Mekong-medence irányításáért a vietnami dominanciát eredményezett egy kambodzsai vazalluskirály felett.A kambodzsaiak vietnami szokások átvételére kényszerítésére tett kísérletek számos lázadást váltottak ki a vietnami uralom ellen.A legjelentősebb 1840 és 1841 között zajlott, és az ország nagy részén átterjedt.A Mekong-delta területe területi vitává vált kambodzsaiak és vietnámiak között.Kambodzsa fokozatosan elvesztette az irányítást a Mekong-delta felett.