1945 és 1992 között Montenegró a Jugoszláv Szocialista Szövetségi Köztársaság alkotóköztársasága lett;ez volt a föderáció legkisebb köztársasága, és a legalacsonyabb lakossággal rendelkezett.Montenegró gazdaságilag minden eddiginél erősebb lett, hiszen alulfejlett köztársaságként szövetségi alapokból kapott segítséget, és egyben turisztikai célpont is lett.A háború után az évek viharosnak bizonyultak, és politikai felszámolások jellemezték őket.Krsto Zrnov Popovićot, a Zöldek vezetőjét 1947-ben meggyilkolták, 10 évvel később, 1957-ben pedig az utolsó montenegrói csetnik, Vladimir Šipčićet is meggyilkolták.Ebben az időszakban a montenegrói kommunisták, mint Veljko Vlahović, Svetozar Vukmanović-Tempo, Vladimir Popović és Jovo Kapicić kulcsfontosságú pozíciókat töltöttek be a jugoszláv szövetségi kormányban.1948-ban Jugoszlávia szembesült a Tito–Sztálin szakadással, a Jugoszlávia és a Szovjetunió közötti nagy feszültségek időszakával, amelyet az egyes országok szomszédaira gyakorolt ​​befolyásával kapcsolatos nézeteltérések és az Informbiro határozata okozott.Politikai zűrzavar kezdődött mind a kommunista párton, mind a nemzeten belül.A szovjetbarát kommunistákat Jugoszlávia különböző börtöneiben büntették és bebörtönözték, nevezetesen Goli Otok-ban.Sok montenegrói az Oroszországhoz fűződő hagyományos hűsége miatt szovjet orientációjúnak vallotta magát.A kommunista pártban ez a politikai szakadás sok fontos kommunista vezető bukását jelentette, köztük a montenegrói Arso Jovanovićot és Vlado Dapčevićet.Az ebben az időszakban bebörtönzött személyek közül nemzetiségtől függetlenül sokan ártatlanok voltak – ezt később a jugoszláv kormány is felismerte.1954-ben Milovan Đilas prominens montenegrói politikust kizárták a kommunista pártból, mert bírálta a párt vezetőit, amiért Jugoszláviában Peko Dapčević mellett "új uralkodó osztályt" hoztak létre.Az 1940-es évek második felében és az 1950-es évek egészében az ország infrastrukturális megújuláson ment keresztül a szövetségi finanszírozásnak köszönhetően.Montenegró történelmi fővárosát, Cetinjét Podgorica váltotta fel, amely a két világháború közötti időszakban a Köztársaság legnagyobb városa lett – bár a második világháború utolsó szakaszában végrehajtott heves bombázások miatt gyakorlatilag romokban hevert.Podgorica kedvezőbb földrajzi fekvéssel rendelkezett Montenegrón belül, és 1947-ben a köztársaság székhelyét áthelyezték a városba, amelyet ma Tito marsall tiszteletére Titogradnak neveztek el.Cetinje Jugoszlávián belül megkapta a „hősváros” címet.Az ifjúsági munka keretében vasutat építettek a két legnagyobb város, Titograd és Nikšić között, valamint egy rakpartot a Skadar-tó felett, amely összeköti a fővárost Bar nagy kikötőjével.Bar kikötőjét is újjáépítették, miután 1944-ben a német visszavonulás során kiaknázták. További kikötők, amelyek infrastrukturális fejlesztéssel szembesültek: Kotor, Risan és Tivat.1947-ben megalapították a Jugopetrol Kotort.Montenegró iparosodását a cetinjei Obod elektronikai cég, Nikšićben egy acélmű és Trebjesa sörfőzde, valamint a podgoricai alumíniumgyár megalapítása mutatta be 1969-ben.