1947-ben, India felosztását követően Kelet-Bengália Pakisztán uralma része lett.Annak ellenére, hogy Kelet-Bengália bengáli ajkú lakossága 44 millió fős többséget alkotott, alulreprezentálta magát Pakisztán kormányában, a közszolgálatban és a hadseregben, amelyeket a nyugati szárny uralt.^[1] Egy sorsdöntő esemény történt 1947-ben egy nemzeti oktatási csúcstalálkozón Karacsiban, ahol egy határozat az urdut támogatta egyedüli államnyelvként, azonnali ellenállást váltva ki Kelet-Bengáliában.Abul Kashem vezetésével a dakai diákok a bengáliak hivatalos nyelvként és oktatási médiumként való elismerését követelték.^[2] E tiltakozások ellenére a Pakisztáni Közszolgálati Bizottság kizárta a bengáli nyelvet a hivatalos használatból, fokozva a közfelháborodást.^[3]Ez jelentős tiltakozásokhoz vezetett, különösen 1952. február 21-én, amikor Dakában a diákok szembeszálltak a nyilvános összejövetelek tilalmával.A rendőrség könnygázzal és fegyvertűzzel válaszolt, ami több diák halálát okozta.^[1] Az erőszak az egész városra kiterjedő zavargássá fajult, széleskörű sztrájkokkal és leállásokkal.A helyi törvényhozók kérése ellenére Nurul Amin kormányfő nem volt hajlandó megfelelően foglalkozni a kérdéssel.Ezek az események alkotmányos reformokhoz vezettek.A bengáli 1954-ben hivatalos nyelvként ismerték el az urdu mellett, amelyet az 1956-os alkotmány hivatalossá tett.Ayub Khan katonai rezsimje azonban később megpróbálta visszaállítani az urdut, mint egyetlen nemzeti nyelvet.^[4]A nyelvi mozgalom jelentős tényező volt a bangladesi felszabadító háborúhoz.A katonai rezsim Nyugat-Pakisztán iránti előnyben részesítése, valamint a gazdasági és politikai egyenlőtlenségek sértődöttséget szított Kelet-Pakisztánban.Az Awami Liga felhívása a nagyobb tartományi autonómiára és Kelet-Pakisztán Bangladesre való átnevezése központi szerepet játszott ezekben a feszültségekben, amelyek végül Banglades függetlenségébe torkolltak.